Egy korszak jelképe volt, Budapest jelképe lett

A Szabadság-szobor idén hetvenéves. Legendák, meglepő, de igaz történetek a pálmaágas nőről – három részben.

Szabó Dezső magyar író Budapest ostromakor halt meg a József körút 31/A számú ház pincéjében. 1938-ban költözött Budáról a körútra, mert a könyvtára kinőtte a régi lakását. Karácsony óta élt az óvóhelyen. Beteg volt, de nem fogadott el ételt. A pincében egy fotel volt a helye, abban ücsörgött, lábánál táska, benne vagyona, kétszázezer pengő készpénz. Tizenháromezer kötetes könyvtára a harmadik emeleti lakásában várta a sorsát. A front a Rákóczi tér környékén járt; németek, magyarok és oroszok lőtték egymást a szemközti házakból. A lakók csak akkor tudták kidugni az orrukat az utcára, ha csendesült a tűzharc. 1945. január 5-én az író is elindult kifelé az udvarra. Ketten kísérték, támogatták. Levegőzött kicsit, tett néhány lépést, majd visszafordult. A lefelé vezető utolsó lépcsőn összeesett. Bevitték az óvóhelyre, és a foteljába ültették. Feje lehanyatlott, érthetetlen szavakat mormolt – aztán meghalt.

Az első megdöbbenés után közelharc indult a helyéért. Többen is pályáztak a körülményekhez képest kényelmes karosszékre. Szabó Dezső holtteste azonban két napig feküdt a liftakna fölött egy hordágyon. Lassan kezdett már szaga lenni. Valamit tenni kellett, de az utcán ropogtak a fegyverek. Szekrényből eszkábáltak koporsót, aknatűzben vitték ki a Rákóczi térre, ahol tíz napig temetetlenül feküdt. Csak január végén sikerült sírt ásni neki a téren.

Halálos tavasz

Szerzőnk, Fábián Titusz Halálos tavasz címmel korábban nagy sikerű sorozatot írt a Magyar Nemzet online-ra, amelyben a háború viharában formálódó színészsorsokról, színészlegendákról írt. Ha még nem olvasta, érdemes átlapozni az izgalmas portrékat. Turay Ida, Kiss Ferenc, Mezey Mária, Páger Antal és Major Tamás fordulatos élete jelenik meg a sorozat egyes részeiben, lelkiismeretes munkával dokumentálva! A sorozat egyes részeit megtalálja itt.

Szabó Dezső azt kívánta, hogy a Gellérthegyen temessék el. „Kérem Budapest fővárosát, azt a várost, melyet annyira szerettem, hogy ha majd érdemesnek találja kérésem teljesítését: temessenek a Gellért-hegy délkeleti vagy inkább déli legnagyobb csúcsára. Talán egy meghalt nagy magyar akarat nem lesz illetlen a várost néző hegy ormán” – írta végrendeletében. Kívánsága nem teljesült.

A háború után a Szabó Dezső-emlékbizottság próbált meg gondoskodni a nagy író megfelelő eltemettetéséről és hagyatékáról. A főváros illetékes ügyosztálya a Kerepesi temetőben ajánlott fel díszsírhelyet az írónak. Ezt a bizottság, Szabó Dezső kívánságára hivatkozva, nem fogadta el. Ragaszkodtak a Gellérthegyhez és ahhoz, hogy az író hamvait a Citadella környékén kialakítandó panteonban helyezzék el.

Az ügyről még Ludas Matyi-karikatúra is született. Bodó Béla, a nagy mesemondó, a Brumi-könyvek szerzője pedig Temessünk címmel rövid cikket írt a vicclapba. „Nos, tehát az a véleményem, hogy a mi nagy írónkat ott kell hagyni, ahol fekszik, viszont a Gellérthegyet át kell hozni, és kegyelettel rátenni azokra a mondataira, amelyekben a speciális magyar fasizmust dicsőíti. Hogy el legyen temetve ”

A közmunkatanács 1945 májusában foglalkozott Szabó Dezső tisztelőinek kérelmével. Elvetették az ötletet azzal az indokkal, hogy a Citadella sorsa még nincs eldöntve. Fél év múlva aztán eldőlt.

Álmodozások kora

Nem Szabó Dezső volt egyébként az első, aki a Gellérthegyre képzelt el valamit. Széchenyi István Ödön nevű fia nemzeti panteont álmodott oda a millenniumra, Medgyaszay István építész pedig a Szent Koronát idéző, több csarnokból álló, kupolás emlékcsarnokot. A Pesti Hírlap 1908-ban azért kardoskodott, hogy egy monumentális Kossuth-emlékmű kerüljön a hegyre, a Citadellára pedig a szabadságharc emlékére képzeltek el múzeumot. A terv végül csak terv maradt, a Kossuth-szobor a Parlament előtt kapott helyet, de csak az első világháború után készült el. Horvay János alkotását 1927-ben avatták fel Horthy Miklós kormányzó jelenlétében.

A húszas évek közepén pályázatot írt ki a kormány a világháborúban elesett magyar katonák emlékművére. Gróf Bánffy Miklós „A koporsóját föltesszük az égbe, két szikla közé, szörnyű magasságba” című pályaműve lett a nyertes. Maga a terv még a címénél is grandiózusabb volt: „A Gellért-hegynek az Erzsébet és Ferenc József hidak épülete közötti szakaszában, a Rudas fürdő legdélibb fekvésű épülete alatti részén robbantás útján a dunai oldalon függőleges sziklafalat kíván előállítani. A függőleges felület aljában a természetes szirtek felhasználásával teraszok képezhetők ki, amelyekre lépcsők vezetnek fel. A legfelső terasz magasságában tíz méter hosszú jelképes kőkoporsó állna. A koporsó mellett kétfelől a magyar Szent Koronát kísérő két angyal, legfölül a kettős kereszt, a legalsó teraszon pedig oltár. Az alsó rakpart az emlékmű előtt függélyes kiképzést nyerne, melynek közepén lépcsők vezetnének a Dunáig. Az emlékmű a Lánchíd és a Ferenc József híd között az egész Duna-partról látható volna ” Aztán kiderült, a fél hegy elbontására nincs pénze a városnak. A háborúban elesett katonák így végül a Hősök terén kaptak emlékkövet. Akárcsak a Kossuth-szobrot, ezt is Horthy Miklós avatta fel 1929-ben.

A harmincas években a Turáni Társaság mert nagyot álmodni. Attila szobrát szerették volna látni a hegytetőn. Egy 30-40 méteres monstrumra gondoltak, Attila lovon ül, kivilágított kardja éjszaka még Prágából is látszódik, és így tovább. De térjünk vissza 1945-be.

Tíz kiló kaviár

Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművészt szintén pesti pincében érte az ostrom. Egy januári éjjelen szovjet katonák rúgták rájuk a pinceajtót. Körülnéztek, nincsenek-e bent németek, majd minden pálinkát megittak, amit ott találtak. Az ostrom Stroblék számára véget ért.

Az oroszok később még visszajöttek. Felszólították a szobrászt, hogy csináljon egy Sztálin-fejet. Egyik este autó állt meg a ház előtt, a katonák beszállították. Zamercev tábornok, Budapest parancsnoka hívta meg vacsorára. A tábornok megbízására még egy szobrot kellett készítenie Sztálinról.

Egyik este a Fészek Klubba kapott meghívást. Balogh István államtitkár adott vacsorát a hazánkba látogató orosz festőművésznek, Geraszimovnak. Az estélyen Geraszimov odahívatta magához Kisfaludit. Elmondta neki, hogy pár nappal korábban Vorosilov marsallal autózott a városban, aki meglátta a városligeti parkban az Íjász című szobrát, és nagyon megtetszett neki. Bejelentette, hogy hamarosan a marsallal együtt meglátogatják a műtermében.

Pár nap múlva néhány százados, ezredes, tiszt, tanácsos és követ képviseletében valóban megjelent Stroblnál Vorosilov marsall. Érdeklődött munkásságáról, körülményeiről, hogyan él mostanság. Később szovjet katonai teherautó érkezett a házhoz, és mesteremberek szálltak ki belőle. Beüvegezték az ablakot, hoztak fűtőanyagot. Letettek pár zsák ruhát és élelmiszert is, többek közt tíz kiló kaviárt. Újabb Sztálin-portrét kellett készítenie, valamint pár tisztet megmintáznia.

Kisfaludi Strobl Zsigmondot 1945. szeptember 1-jén megint hívatták, ezúttal Vörös János honvédelmi miniszter. Közölte, hogy a Budapest ostroma közben elhunyt szovjet hősök emlékére kellene egy emlékművet készítenie a magyar kormány megbízásából, az oroszok kérésére. Valami nagyot. Közölte továbbá azt is, hogy a tervek szerint Buda egyik terén fog állni a szoborcsoport.

A művész alighanem nyelt egyet. Ez amolyan visszautasíthatatlan ajánlat volt ugyanis. Főleg olyan priusszal, amilyen neki volt. A szobrászt a XX. század addigi összes rendszerváltása megtalálta. Pedig – saját bevallása szerint – sosem politizált, csak alkotott.

Az első világháborúban besorozták katonának, de harcolnia nemigen kellett, leginkább az osztrák–magyar hadsereg tisztikaráról készített portrékat. Aztán megbízták, hogy csinálja meg Kassára a gorlicei áttörés emlékművét. Ferenc József és IV. Károly alakja már el is készült, amikor jött az összeomlás, a háború vége, és a munka abbamaradt.

1918-ban, 34 évesen, őszirózsás katonáról készített szobrot. Ez Kun Béláéknak tetszett meg. A szobrot életnagyságúra nagyíttatták és három példányban is kiöntették. Egyik a Lánchídnál állt, a másik kettőt a Parlamentnél helyezték el, az Andrássy lovas szobrát eltakaró Munka Házát díszítették. Strobl tagja lett a képzőművészeti tanács jóléti bizottságának is.

A tanácskormány, mint tudjuk, négy hónap alatt megbukott. És elővettek mindenkit, aki abban, magától vagy kényszerből, bármilyen szerepet vállalt. Nehéz napjai voltak a színész Lugosi Bélának, a primadonna Fedák Sárinak és a slágerkirály Zerkovitznak, de Kisfaludit is érték támadások.

Aztán jött Trianon, majd a Horthy-korszak. És egy új esély. Egy felkérés a kormánytól, amelyre abban a helyzetben nem lehetett nemet mondani.

Örök időkre szóló hirdetője lesz

A Szabadság térre 1921-ben irredenta szoborcsoport került. A négy emlékmű a négy elcsatolt országrészt szimbolizálta, mindet más művész készítette. Kisfaludi Strobl északot mintázta meg: izmos, elszánt tekintetű kuruc vitéz támogatja a keresztre feszített, haldokló Hungáriát, akibe egy tót kisfiú kapaszkodik. A művész helyrehozta renoméját, jött a többi megrendelés. Hősi emlékművekre, köztéri szobrokra. Ő készítette Nyíregyháza központi terére is a Hősök szobrát 1928-ban. Dinamikus, mozgalmas, intenzív alkotás, a főalak, egy izmos parasztlegény puszta kézzel sújt le egy többfejű sárkányra.

A negyvenes éveibe lépő Kisfaludi közben tanár lett a képzőművészetin, 1925-ben kormányfőtanácsosnak nevezték ki. Hat évvel később megkapta a Corvin-koszorút, a Horthy-korszak Kossuth-díját. Folyamatosan szerepelt külföldi kiállításokon. Siker a párizsi expón és a velencei biennálén, aranyérem Barcelonában. Hagyományos, konzervatív szobrász volt. Mentes minden modernségtől. Klasszicista, idealizáló, kicsit patetikus hangvételű műveket alkotott. „Láttam a különféle formalizmusok termékeit, néha bolondériákat de rajtam nem fogtak az »izmusok«. Maradtam a régi” – vallotta. Egyszer Paul Konody magyar származású amerikai műkritikus rendelt szobrot tőle. „De hiszen ön csak a legmodernebbekről ír, miért nem megy például az absztrakt szobrász Dobsonhoz?” – kérdezte Strobl. „Hát igen, azokról írok, de az ön munkáit szeretem” – válaszolt a kritikus. Műtermében megfordult mindenki, aki számított, csinált portrét, plasztikát, mellszobrot Horthyról, Gömbösről, Lord Rothermere-ról, a német és az olasz államfőről.

A harmincas évek jó részét Strobl Londonban töltötte, stúdiót bérelt Kensingtonban, a Pembroke Roadon. Jó kapcsolatokat ápolt az angliai elittel, a felső négyszáz sztárszobrásza volt. Chamberlain miniszterelnök, Erzsébet hercegnő, Lady Astor, Lord Snowden, The Earl of Athlone, G. B. Shaw és a brit fasiszta Sir Oswald Mosley egyaránt modellt állt neki.

A londoni kalandnak a háború kitörése vetett véget. „Az én uram nagyon szereti az ön munkáit. Közép-Európa, sajnos, nagy viharok elé néz, ezért azt üzeni önnek, maradjon itt. Nálunk nyugodtan dolgozhat, és igen rövid időn belül brit állampolgár lehet” – javasolta a szobrásznak VI. György felesége, Erzsébet királyné. Kisfaludi Strobl Zsigmond azonban 1939 őszén Németországon keresztül hazajött Magyarországra.

Negyvenkettőben pedig ismét kormánymegbízást kapott. Az orosz fronton repülővel lezuhant Horthy István kormányzóhelyettes emlékművét kellett elkészítenie. A szobor eredetileg a Horthy Miklós híd budai hídfőjénél állt volna, aztán változott a terv, végleges helyét a Tabánban jelölték ki. 1943 márciusában a Film, Színház, Irodalom műtermi riportot készített a szobron dolgozó művésszel. „A készülő Horthy István-emlékmű nemcsak néhai kormányzóhelyettesünk dicsőségének, de a mester művészetének is örök időkre szóló hirdetője lesz” – zárta le cikkét a lap. 1944 augusztusára tervezték a szoboravatást, az emlékmű két főalakja – Horthy István és a repülés géniusza – már el is készült. Csak közben ideért a háború, decemberben már villamossal lehetett menni a frontra. A szobrokat a vár pincéjében helyezték el, és Buda ostromakor megsemmisültek.

A háborúnak vége lett, ahogy a Horthy-rendszernek is. És jött helyette egy másik. Létbizonytalanság volt, szegénység és éhezés. Romokban volt minden. Politikai, társadalmi, művészeti átalakulás, teljes elitcsere zajlott. „Csodálatos érzés volt, hogy újra dolgozhatok!” – írta Kisfaludi ezekről az időkről életrajzi könyvében.

Szoborváltás

A Gellérthegy sorsa 1945 szeptemberében eldőlt. Úgy határoztak, Szabó Dezső síremléke helyett szovjet felszabadulási emlékmű kerül majd oda. „Szabó Dezső összeütött ládája, amelyet a földben hagytak, éppoly világos jelképként mérte a helyzetet, mint a hódítók diadalát mutató emlékmű a hegy tetején. Aki e kettőt együtt választotta nézőpontnak, meglehetős biztonsággal tájolhatta be a magyar sorsot jó időre” – írta az 1947-ben bebörtönzött, később Amerikába menekült Gombos Gyula író.

Persze nem csak Budapesten épült szovjet győzelmi emlékmű. Bécsben már 1945. augusztus 19-én felavattak egy monstrumot. A Schwarzenberg térre húsz méter magas oszlopon álló, 12 méteres, géppisztolyos szovjet katona került. Ez volt az új Ausztria első építménye, 128 nappal Bécs elfoglalása után. Még be sem fejeződtek a harcok, amikor kiadták az utasítást. Sietni kellett, hogy kész legyen, mire a nyugati szövetségesek is bevonulnak a városba. Ausztria megszállása tíz év múlva, 1955-ben véget ért, Bécsben aláírták az államszerződést, az ország visszakapta szuverenitását. A szovjetek kivonultak, csak egy szobrot hagytak emlékül. De térjünk vissza Magyarországra.

Míg Budapesten új emlékmű készült, a régiek kezdtek eltűnni. Elsőként a Szabadság téri ereklyés országzászló került sorra, amelyet a szovjetek bontottak le, az irredenta szobrokat pedig a kormány tüntette el 1945 augusztusában. Ez volt az egyetlen – hivatalosan – politikai okokból eltávolított emlékmű Magyarországon. A Görgey- és a Klebelsberg-szobor a háborúban megsérült, azokat is el kellett bontani. Andrássy lovas szobrát forgalmi okok miatt szerelték szét, mert a közelében épült a Kossuth híd. Azt mondták, felállítják majd valahol máshol. Nem így történt, anyagát a Sztálin-szobor öntéséhez használták fel. Tisza István és Werbőczy István szobrának ledöntése már az utca népének spontán akciója volt. Legalábbis ezt mondták a kommunisták. Erre a sorsa jutott az 1918–1919. évi nemzeti vértanúk emlékműve is. Ledöntötték Kisfaludi egy másik pesti alkotását is, a Nagykörút és a Dohány utca sarkán álló Rákosi Jenő-szobrot. Közben a város három pontján felépült három szovjet obeliszk: egy a Gellért téren, egy a Vigadó téren, egy pedig a Szabadság téren. Az utóbbi még most is megvan.

A Károlyi-palota kertjében álló Prohászka Ottokár-szoborra csak 1947-ben hurkoltak kötelet szociáldemokrata fiatalok. A vörös gróf, Károlyi Mihály kérésére tették. Károlyit kedvelte az új rendszer – egykori palotájába is visszaköltözhetett –, ő viszont utálta Prohászkát, aki nemcsak politikai ellenfele volt, de egy alkalommal meg is sértette őt, amikor farkastorkúnak nevezte. Hiába kérte, hogy távolítsák el Prohászka szobrát, akkora súlya már nem volt, hogy ezt ő maga érje el. Hívei viszont megoldották a dolgot. A lelkes

szobordöntők közt ott volt az akkor 37 éves Faludy György költő is. Erről nem írt ugyan Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi regényében, de a nyolcvanas években az Új Tükörnek adott interjújában szóba került az eset. „Más dolog, hogy megbántam. Nemcsak azért, mert a szobordöntés nem költők feladata, hanem mindenekelőtt azért, mert sokan félreértették cselekedetemet, és katolikusellenes akciót láttak vagy akartak látni benne” – nyilatkozta Faludy.

Kisfaludinak nem volt ideje keseregni ledöntött szobrai miatt. Rohammunkában dolgozott új művén. A Fényszóró nevű hetilap 1945. karácsonyi számában már képet is közölt a szoborról. Azt írták, az emlékmű főalakja egy szovjet katona lesz. Végül mégsem ő lett a főszereplő.

A pálmaagás nő

Gaál Erzsébet 28 éves egészségügyi dolgozó 1945 októberében a Dózsa György és a Thököly út sarkán várt a villamosra. Munkahelyére, a Fiumei úti SZTK-központba igyekezett. Ekkor szúrta ki az utcán Kisfaludi Strobl Zsigmond. „Észrevettem, hogy valaki nagyon figyel. Egy idős férfi volt: odajött hozzám, és bemutatkozott: ő Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrász. Nem sokat mondott nekem ez a név akkor. Az arcomról és az alakomról kezdett beszélni. Azt mondta, mintha nyers márványtömbből léptem volna elő, ahogy készítendő emlékműve főalakját elgondolta, megálmodta. És megkért: álljak modellt a béke és szabadság emlékművének géniuszához. Hazautaztam Viszákra, és másnap felkerestem a mestert” – nyilatkozta a nő a Népszavának 1970-ben.

„A nőalak volt a legnehezebb. A hivatásos modellek közül egy sem volt, akiben megéreztem volna azt a tiszta lángolást. Elképzelhető, mit éreztem, amikor azon a délutánon rábukkantam arra a nőre, akiben megláttam a szobromat” – emlékezett vissza Kisfaludi. „Három napig csak magyarázott, s a test, a fej és a magasba tartott pálmaág tartását gyakoroltatta órákon át. A negyedik napon testhez tapadó, sűrű szövésű, nem átlátszó gyolcsköntösbe bújtatott, és megkezdte a kis méretű, mintegy kilencven centiméteres agyagszobor mintázását. Ennek a nagyított, bronzba öntött mása lett az emlékmű főalakja.”

A nő tíz napig állt modell, alkalmanként húsz percig tartotta a pálmaágat. Ventilátorral fújták a haját és ruháját. Pénzt nem kapott szolgálataiért, de Kisfaludi beüvegeztette a lakása ablakát, és szenet vitetett neki.

Az eredetileg középre szánt szovjet katona csak mellékalak lett. Az ő modelljét is véletlenül találta meg Kisfaludi. Vorosilov marsall rezidenciája előtt állt őrt egy fiatal, 25 éves katona. „Ő kellene nekem” – mondta a szobrász a tábornoknak. Megkapta, a harcos pár napig a műteremben fogta a fegyverét. „Derék fiú volt, szép termetű. Fegyelmezetten, türelmesen állt, mintha őrségben lett volna” – idézte fel Kisfaludi. Aztán egyszer csak nem jöhetett többé. Máshova rendelték, vagy hazament, nem lehetett tudni. A művész be tudta mindenesetre fejezni a munkát, a szobor nyers váza már megvolt, a többit a modellről készült fényképek alapján csinálta meg. Kisfaludi még csak a nevét sem tudta, csak annyit, hogy valami Vaszilijnak hívták.

Szépfiú és nácisárkány

Az emlékmű két oldalára két allegorikus alak, a fáklyavivő és a sárkányölő került. Hogy mi a jelentésük, arról a szobrász több helyen többfélét is mondott. Egy 1947-es Képes Figyelő-interjúban a következőket nyilatkozta: „A két bronzalak közül az egyik a világosságot terjesztő orosz nép szimbóluma, a másik a náci sárkányon diadalmaskodó orosz nép allegóriája.” A Szabad Népnek így fogalmazott: „A bal oldali szobor rohanó ifjút ábrázol. Kezében fáklya van. Ő a haladó eszme megtestesítője. A jobb oldalon az őserő eltipró ereje küzd a hétfejű szörnnyel. E két emberi erény egymásba fonódása a magasban álló, győzelmi zászlót tartó szovjet hős öntudatos bronzalakja.” A Tolna Megyei Népújság 1958 márciusában látogatta meg, nekik azt mondta, hogy „az előrelendülő fáklyás ifjú alakjával azt a hatalmas lelkesedést akarta kifejezni, amellyel a magyar ifjúság fogadta a felszabadító orosz katonákat. Ez pedig – mutatott a sárkánnyal küzdő férfira – a jóság erői, a szovjet katonák győzedelmeskednek a gonoszság erői felett.” „A talpazaton elhelyezett, fáklyával rohanó ifjúban jelképesen a fényt, a világosságot, a szabadság eszméjét, a másik küzdő alakjában a fasizmus felett aratott diadalt akartam kifejezni” – ezt már ő maga írta 1969-ben megjelent, Emberek és szobrok című önéletrajzi könyvében.

A fáklyavivőt egy fiatal sportemberről mintázta a művész. Hegedűs István Nyíregyházán született, a László utcában nőtt fel, apja lován tanult meg lovagolni. Jól úszott, tornázott, síelt, birkózott és vízilabdázott. Végül az öttusánál kötött ki. Leigazolta a BSZKRT Előre, felkerült Budapestre. Válogatott lett, és a Testnevelési Főiskolára járt. 1948-ban megnyerte a magyar bajnokságot, valamint egy nemzetközi versenyt is, két évvel később csapatban lett aranyérmes. 1952-ben tartalékként részt vett a helsinki olimpián. Fityula volt a beceneve: a lovát hívták így, aztán ráragadt az elnevezés.

„Huszonhárom éves és a legszebb alakú sportember” – nyilatkozta róla edzője. Mások is így gondolták. Ő volt a kalapácsot és búzakalászt tartó férfiakt az 1947 februárjában keltezett papír húszforintoson, több száz jelölt közül választotta ki a bankjegy tervezője. Más művészeknek is modellkedett, az 1954-es Rákóczi hadnagya című filmben pedig Bitskey Tibor dublőre volt a lovasjeleneteknél.

Hogy ki volt a másik mellékalak, a sárkányölő modellje, arról nincs biztos információ. Talán nem is volt igazi modellje. A szobor feltűnően hasonlít Kisfaludi 1928-ban Nyíregyházán felállított hősi emlékművének alakjára. Szinte ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a lendület. Talán csak annyi a különbség, hogy ott a hős parasztruhában van, itt meztelen, a sárkánynak pedig csak egy feje van. És az a sárkány még nem a fasizmus fenevada, inkább a bolsevizmusé. 

(Háromrészes sorozatunkat csütörtökön folytatjuk. Következik: Tizenhat mázsás pálmaág a város felett)