Tizenhat mázsás pálmaág a város felett

Sokáig bizonytalan volt, hol áll majd a Felszabadulási emlékmű. A Gellért-hegy kifejezetten az oroszok kérése volt.

A helyszíni szemlén Kisfaludi megjegyezte, hogy a hegyoldalt alaposan át kell alakítani, és az sok pénzbe kerül. „Ezzel ne törődjék – válaszolta Vorosilov. – Csak dolgozzon – a többi a mi gondunk!” A pénz nem számított. Főleg, hogy a költségeket a magyar állam állta. Moszkvából eljött Geraszimov festő és Jofán építész, felmérték a terepet, és rajzokat készítettek. A szobor bronzba öntésére Krausz Ferenc és Vignali Gusmano, két angyalföldi mester kapott megbízást. 

Vorosilovék először 1946. február 12-ét, Buda elfoglalásának első évfordulóját jelölték meg a szoboravatás dátumaként, majd azt augusztusra módosították. De az alapkőletétel is csak áprilisban történt meg, így novemberre tolódott az időpont. Végül már december 18-a, Sztálin születésnapja is jó dátumnak tűnt.

„1946 augusztusában egy alkalommal be kellett rendelnem a kőfaragókat és az építés technikusát, Kintli Jenőt is. Délelőtt 11 órakor pontosan megérkezett Vorosilov, Puskin követ és Szviridov tábornok, Nikolajcsuk ezredes és Grigorjev tolmács őrnagy. – Mikor lesz kész a szobor? – kérdezte Szviridov. A munkavezetőnkhöz fordultam: – Nos, Vignali? – Hát, úgy tavaszra. – Nos, Fischer? – Hát, talán a tavaszra. Szigorúan nézett végig a társaságon Szviridov generális. – Ez nálunk nem így van! Ha kell, akkor készen kell lenni november 7-re! Szevasztopol ostrománál – folytatta – a generális megkérdezte a parancsnokát, mennyi idő alatt veszik be a várost. »Jelentjük, sok a védő, fegyverrel és élelemmel nagyon el vannak látva, úgy két hónap múlva.« – És ha megparancsolom, hogy három héten belül be kell venni?! – »Akkor bevesszük!« – Így van ez nálunk!” – emlékezett vissza Kisfaludi. 

Háromrészes sorozat a Szabadság-szoborról

Cikkünk a Szabadság-szoborról szóló sorozatunk második része. Az első részt itt találja:

A szobrász és csapata aztán mégis haladékot kapott. 1945. április 4-én szabadult fel Magyarország, a második évforduló éppen megfelelőnek tűnt az emlékmű leleplezésére.

A talapzathoz Süttőről és Budakalászról szállították az anyagot. Gipszet Romániából kellett hozatni. Lovaskocsival és teherautókkal vitték fel a hegyre a haraszti mészkövet. A magas hóban a járművek elakadtak. Szűk volt a műhely is, csak kis részenként önthették a szobrot. A géniusz 58 darabban készült el. 240 mázsa bronzot használtak fel hozzá, a pálmaág 16 mázsát nyomott. A nőalak fejében négy munkás kényelmesen elfért. A szobrot csak a helyszínen lehetett összeszerelni.

Az egyik kőfaragó, Eipel Ferenc járt be a központba a brigád fizetéséért. Történt egyszer, hogy míg oda volt, a többiek beültek egy közeli kisvendéglőbe. Mire visszatért, a hozott pénz értéke már annyit romlott, hogy nem tudták kifizetni a fogyasztást sem. Inflációs idők jártak.

A csapat rohamtempóban dolgozott, de úgy tűnt, úgy sem lesz elég. A határidő vészesen közeledett, a géniusz alsó részébe már kirendelt Mávag-munkások is besegítettek. A fáklyavivő és a sárkányölő így sem lett meg az avatásra, gipszöntésben kerültek fel az emlékműre, és patinaréteg került rájuk, hogy a csalást ne lehessen észrevenni. A bronzöntvények csak három hónappal az avatás után készültek el.

Századokon keresztül hirdetni fogja

1947. február 23-án már állt tehát a szobor, a hivatalos átadásra azonban csak 1947. április 4-én került sor. Vagyis csak került volna sor. Negyedike nagypéntekre esett abban az évben, a leleplezését ezért a következő napra tették át. 

Az ünnepség 1947. április 5-én délelőtt 11 órakor kezdődött. Ott volt Tildy Zoltán köztársasági elnök, Nagy Ferenc miniszterelnök, Balogh István államtitkár, Zamercev ezredes, Budapest orosz városparancsnoka, Weems tábornok, az amerikai katonai misszió vezetője, Rákosi Mátyás, Rajk László, Szakasits Árpád miniszterek, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjai, külföldi követségek vezetői. Nagy Ferenc miniszterelnök mondott ünnepi beszédet, Kővágó József, Budapest polgármestere vette át az emlékművet, Szviridov altábornagy pedig koszorút helyezett rá. 

„Századokon keresztül hirdetni fogja ez a monumentális emlékmű népünk el nem múló háláját a Szovjetunió nemzetei és katonái iránt” – mondta Tildy Zoltán köztársasági elnök. „Nékünk marad a szabadság próbája: vajon ezer év megtanított-e annyi bölcsességre, hogy élni tudjunk a szabadsággal, az ország külső és belső szabadságával egyaránt?” – fogalmazott Nagy Ferenc. Amikor lehullt a lepel, huszonegy ágyúlövés dördült, a szovjet repülőgépek pedig piros virágesőt szórtak a szoborra.

Részt vett az avatáson Gaál Erzsébet, a szobor modellje is, aki nagyon meglepődött, mert sehogy sem ismert magára. „Morogtam is, hogy ezért kellett nekem ennyi időt elpazarolnom az álldogálással. De azóta megbékéltem magammal. Mégiscsak a szabadság jelképe lettem Magyarországon. Azóta is büszke vagyok, hogy a Gellért-hegyen tulajdonképpen engem látnak a turisták ezrei” – emlékezett vissza később egy interjúban.

Délután ötkor a köztársasági elnök fogadást adott, este a kormány rendezett díszelőadást az Operában. A szobor lábánál még a kőfaragókat, a bronzöntőket is megvendégelték. Fehér cipó, virsli, szalámi, sör és jó sok pálinka volt a menü.

A Ludas Matyi következő számában megjelent egy karikatúra, a rajzon a budapesti és a New York-i szabadságszobor beszélget. „Lehet, hogy te magasabban vagy, de innen jobbak a kilátások” – mondja a magyar az amerikainak. A szocdemek Szabad Száj című vicclapjában a szoboralak pálma helyett egy nagy halat emelt a magasba ezzel az aláírással: „Ezt jól kifogtuk!”

A szobrász csak azon dolgozhatik, amit megrendelnek

Kisfaludi az emlékművel legitimálta magát. Lettek is irigyei a szakmában. Morogtak az érintettek, hogy méltatlan személy kapta a megbízást. A régi rendszer, az arisztokrácia házi szobrásza. De hát mit lehetett tenni? Vorosilov Kisfaludit választotta, ez ellen nemigen volt vétó.

1949 augusztusában készült vele egy interjú a Szabad Népben. Az aláírás szerint bizonyos Ö. I. tette fel neki a kérdéseket, aki akár Örkény István is lehetett. A riporter is utal Kisfaludi nem túl makulátlan múltjára. „A te műtermedben – mondom – nem ártana egy kis takarítás. Gyanakodva nézek végig ezen a kevert tárlaton: az Íjász könyöke mögül Tisza István néz vissza rám, üres szemgödreivel, ellenségesen. Odébb, a két kőfejtő mögül a bronz szakállú Apponyi, fensőbbséges tekintettel, akár egy bálvány. A Vénusz mellett a Mária Terézia huszár, a kenti herceg, Petőfi, G. B. Shaw, Prohászka és az ifjabb Churchill és egy kubikos.” „Egy szobrász nem maga választja a modellt, mert csak azon dolgozhatik, amit megrendelnek. Minden szobor temérdek pénzbe kerül” – próbált magyarázkodni a művész.

Aki aztán panaszkodott is egy kicsit: „Mikor az emlékmű elkészült, egyszer csak csönd lett körülöttem. A kritika nem adott egy jó szót, és én hiába vártam a rendelést. Az emlékmű leleplezése után levelek tömegét hozta a posta. De csak egyszerű, névtelen emberekét. A szakmám kivetett magából. Egy maroknyi csoport lett a szobrászat ura. Azt mondták, hogy ők kommunisták, és úgy viselkedtek, mintha csak ők lennének kommunisták, s aki nem tartozik a csoportjukhoz, az se nem művész, se nem kommunista.”

Horthy szobra? 

Arról is megindult a sugdolózás, hogy a nagy mű valójában az el nem készült Horthy-szobor átalakított változata. A pletykából máig élő városi legenda lett.

Pótó János szobortörténész szerint Sulyok Dezső kisgazdapárti politikus 1948-ban írt visszaemlékezéseiben bukkant fel először a sztori. „Strobl úgy ábrázolta a géniuszt, amint az a felszabadító csapatok fölé pálmaágat nyújt. Más volt-e ez, mint az »ismeretlen óratolvajok« és milliónyi magyar nő megbecstelenítőinek dicsőítése? Strobl ugyanezt az emlékművet ugyanezzel a géniusszal eredetileg Horthy Istvánnak tervezte. De változtak az idők. És a művész, »aki nem politizált, hanem csak a művészetnek élt«, az emlékművet az antibolsevista kormányzó helyettesének emléke helyett a bolsevista csapatok emlékének szentelte.”

„Az emlékmű felavatása után nemcsak megbecsülésben volt részem, megindult az irigy és rosszindulatú rágalmak áradata is. Azt terjesztették, hogy az eredetileg Horthy István emlékművének készült volna, s e rágalmat igyekeztek mennél szélesebb körben elterjeszteni. Az illetékes kormányférfiak már akkor megtekintették mindkét tervemet. Műtermemben még megvan a Horthy-emlékmű férfialakja, egy repülő figura, mely röptében hinti szét az emlékezés virágait. Aki a két alkotásra rápillant, nyomban láthatja, hogy a legtávolabbi szál sem fűzi őket egymáshoz” – emlékezett vissza a művész önéletrajzi könyvében.

„A budapesti szobrokhoz fűződő legendák többségét nem könnyű teljes biztonsággal megfejteni. A Gellért-hegyi emlékművel kapcsolatban azonban biztos támpontjaink vannak, így a vita egyértelműen lezárható. Horthy István emlékművét először a Horthy Miklós (ma Petőfi) híd budai hídfőjénél, később a Tabánban szándékoztak felállítani. Ez utóbbi változat építészetileg valóban szinte azonos a későbbi Felszabadulási emlékművel, a szobrok viszont teljesen mások” – írja Szoborhistóriák című könyvében Prohászka László.

Hasonló véleményen van Pótó János is: „Ha a repülős emlékmű végleges tervének és a Gellért-hegyi szovjet emlékműnek a felépítését vetjük össze, látható, az alakok egyáltalán nem, csak a kompozíció a hasonló. A főalakok – itt orosz katona, ott Horthy István – centrális elhelyezése egy obeliszk előtt, melyen mindkét esetben egy szimbólum, géniusz – itt a szabadságé, ott a repülése – áll, a domborművek és a mellékfigurák elhelyezésének hasonlósága szembetűnő. Ezek a párhuzamok azonban szobrászi panelek, s nem szolgálhatnak alapul semmiféle azonossághoz.”

A két szobornak nem volt sok köze egymásnak, főleg, hogy az egyik el sem készült. Az alkotó személye viszont megegyezett, a koncepció és a zavaros történelmi helyzet pedig hasonló volt. A sztori adta magát, és túl jó volt ahhoz, hogy ne izgassa az emberek fantáziáját.

Az el nem készült Horthy-szobor még Vorosilov érdeklődését is felkeltette. Ő is szeretett volna egy ilyet vagy valami hasonlót. „Vorosilov marsall rendkívüli érdeklődést mutatott a munka iránt. Amíg Pesten tartózkodott, naponta meglátogatott műtermemben, több ízben telefonon érdeklődött. Az ő ösztönzésére állítottam össze bombasérült repülőalakomat. A marsall ugyanis foglalkozott azzal a gondolattal, hogy hősi halált halt fogadott fiának emlékét ilyen géniusszal örökíti meg” – mesélte a szobrász 1947-ben a Képes Figyelőnek. A tervből azonban nem lett semmi.

Egy szobor rossz helyen

A kommunista hatalomátvétel után a reakciós szobrok lomtárba kerültek. A Fővám téren állt egy első világháborús szoborcsoport, az 1. honvéd és népfölkelő gyalogezred emlékműve. Azzal nem volt különösebb baj, nem sok vizet zavart, ugyanolyan ártalmatlan volt, mint mondjuk a 32-es háziezred szobra a Harminckettesek terén. Nem is kellett lebontani. Hanem aztán kiderült, egy kis baj mégis van vele. Egyszerűen rossz helyen áll. 

Az 1938-ban felavatott emlékmű pont a Gellért-hegy felé, a Citadellára nézett. Rajta két világháborús katona. Az egyik gránátot dob, a másik puskatussal készül sújtani. Mintha pont a szemben lévő szovjet emlékművet vennék célba. Mintha az lenne az ellenség, aki fenyegeti az országot, akit el kell pusztítani. Ez az egész így egyszerűen rosszul vette ki magát. Valamikor 1948 őszén tűnt fel az illetékeseknek, a pesti emberek nyilván hamarabb észrevették. Mit lehetett tenni, megfordítani csak nem lehetett, az még röhejesebb lett volna. Inkább sietve elbontották az egészet. Az emlékmű nyugalmát így már tényleg nem fenyegette semmi.

Egy szobor mindenhol

A Felszabadulási emlékmű nem csak Budapest panorámáját uralta, az országban mindenütt ott volt. Szerepelt festményen, plakáton, kitüntetésen, bélyegen, emléklapon, kerékpárnyaktáblán. 1947-ben a 800 éves fennállását ünneplő Moszkvának a szobor kicsinyített mását ajándékozta a miniszterelnök. Még a Civil a pályán és Állami Áruház című filmekben is felbukkan mint irodai dísztárgy. Nyilván ugyanazt a kellékszobrot használták a filmgyárban. 

Egy Heves megyei kisközségben, Apcon még kistestvére is született. A községháza előtt 1950-ig millenniumi emlékoszlop állt kettős keresztes országalmával. Az aranyszínű almát aztán levették, egy pálmaágas nőalak, egy mini Szabadság-szobor került a helyére. Ma már nem tudni, ki volt az alkotó, talán a helyi sírköves lehetett. A Szabadság-szobornak Miskolcra is került egy mása. A gépgyár területén állt, a főbejárat közelében, az üzem két amatőr művésze készítette gipszből 1953-ban.

Kisfaludi Strobl Zsigmond 1950-ben és 1953-ban is Kossuth-díjat kapott. Vezetőségi tag lett a Magyar–Szovjet Baráti Társaságban, hetvenedik születésnapja alkalmából a Műcsarnok mutatta be gyűjteményes tárlatát. 1955-ben szovjet turnéra ment, Leningrádtól Odesszáig számos városban mutatták be kiállítását, Moszkvában tízezren voltak kíváncsiak a megnyitóra.

1952-ben ő készíthette a Parlament előtt felállított új Kossuth-emlékmű főalakját. (Rákosiéknak nem tetszett a Horthy-korszakban emelt Kossuth-szobor, túl pesszimistának találták, valami forradalmibbat akartak). Csinált magyar–szovjet barátság szobrot, és ő mintázta Kossuth és Rákóczi alakját is a millenniumi emlékműre, a Habsburg-szobrok helyére. A Felvonulási téri Sztálin-szobor elkészítésére is pályázott, de végül nem ő nyert, hanem Mikus Sándor. Azért Kisfaludi is alkotott egy kisebb emlékművet. „A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép” feliratú márványszobor a Szabadság téren kapott helyet.

Jobblábas csizma magyar zászlóval

Mikus 18 méteres Sztálin-szobrát 1956. október 23-án este fél tíz körül döntötték le a budapesti tüntetők. Csak egy pár csizma maradt az egészből. És ezzel elkezdődött a forradalom. Kisfaludi Sztálin-emlékműve is a porba hullt. Hat nap múlva már a Gellért-hegyi emlékmű került sorra. A szovjet zászlótartót a földre vitték a felkelők. Csak egy jobblábas csizma maradt a helyén, amelyhez nemzeti zászlót tűztek. A tömeg egy része a pálmaágas főalakkal is végezni akart. Fegyveres műegyetemista fiatalok egy hangszórós kocsiból agitáltak a terv ellen, végül sikerült megvédeniük a szobrot.

Állítólag a modelljét, az akkor már 39 éves Gaál Erzsébetet is megtalálták a felkelők. „Engem csak kővel dobáltak meg. Többre nem szánták rá magukat, bronz hasonmásomra azonban már kötelet vetettek, megkísérelték ledönteni talapzatáról. De ehhez nem volt elég erejük.  Én ott óriás vagyok. 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán” – idézte egy szovjet lap a modellt. „A Szabadság-szobromat fel akarták robbantani, csak hallomásból tudom, hogy egy fiatalember nagy beszédben védte meg a monumentet” – emlékezett vissza az alkotó.

A fáklyavivő alakja, Hegedűs István 1956-ban már testnevelő tanár és edző volt. Október 23-án ünnepelte 32. születésnapját. A forradalom másnapján, 24-én hajnalban barátjával – a szintén úszóedző Gerendás Lászlóval – indult el Izabella utcai otthonából edzést tartani. A Szófia (akkor Majakovszkij) utcában már állt a bál, amikor arra haladtak. A felkelők a szovjet könyvesboltból dobálták ki az utcára az elégetni való könyveket. Hirtelen megjelent egy teherautó, amelyből tüzet nyitottak az ávósok. A következő pillanatban holttestek hevertek az utcán. Hegedűs István aortalövést kapott, azonnal meghalt. A forradalom egyik legelső áldozata volt.

Barátja gyalog, majd egy targoncával tolta haza a testét. Hegedűs édesanyja az ablakban könyökölt, amikor befordult az utcára. A fáklyavivőt az Izabella utca 50. számú ház udvarán temették el. 1957 februárjában aztán a Kerepesi temetőben, a főváros által adományozott díszsírhelyen hantolták el újra.

Vaszilij, a szovjet zászlótartó modellje 36 éves volt a forradalom idején. Nem volt már katona, nem vezényelték Budapestre. Nem jött létre a modelltalálkozó. 

A forradalom végül elbukott. A ledöntött szovjet katona alakját újra elkészítette Kisfaludi, és 1958. február 10-én visszahelyezték az emlékműre. Csendben, minden feltűnés nélkül. Az eseményről kétmondatos rövidhírben számoltak be másnap a lapok.

(A sorozat harmadik, befejező részét szombat este olvashatják a Magyar Nemzet online-on! Következik: Pap temette el a Felszabadulási emlékmű modelljét)

A sorozatban eddig megjelent:

Halálos tavasz

Szerzőnk, Fábián Titusz Halálos tavasz címmel korábban nagy sikerű sorozatot írt a Magyar Nemzet online-ra, amelyben a háború viharában formálódó színészsorsokról, színészlegendákról írt. Ha még nem olvasta, érdemes átlapozni az izgalmas portrékat. Turay Ida, Kiss Ferenc, Mezey Mária, Páger Antal és Major Tamás fordulatos élete jelenik meg a sorozat egyes részeiben, lelkiismeretes munkával dokumentálva! A sorozat részeit megtalálja itt.