Amikor a menekült a családegyesítés lehetőségén nevet

Két migrációs témájú filmet néztünk a Szemrevaló fesztiválon.

Törvényszerű, hogy egy olyan égetően aktuális témában, mint a migráció, meglássák a lehetőséget a filmesek is. Hiába viszont, hogy a történések kiválóan dramatizálhatóak, eddig jobbára kihagyott ziccereket láthattunk csak. Ennek fő oka, hogy a menekültválság még az olyanokban is az érző szívű, népnevelni kívánó humanistát szabadítja fel, akik korábban B kategóriás horrort forgattak egy, a tulajdonosa ellen forduló Facebook-profilról. Simon Verhoeven, merthogy róla van szó, a közösségi médiáról szóló Friend Request után másik méhkasba nyúlt, az Isten hozott Németországban-nal pedig megcsinálta szerencséjét.

A múlt héten a Szemrevaló fesztiválon vetített filmért mondhatni, odáig voltak a németek. Tavaly a legnépszerűbb német alkotás is lett az afrikai menekültet befogadó Hartmann család sztorija, bár a kritikák azért megosztottak voltak. Nem csoda: a propaganda-vígjáték iskolapéldája annak, hogyan lehet a súlyos feszültségforrásokat kacagnivaló sitcom-elemekké silányítani.

Bár igyekeztek a nigériai Diallo és a menekültekkel szemben megosztott német társadalom találkozását minden oldalról kivesézni, valójában csak a megúszásra játszottak. Jellemző jelenet, mikor a szkeptikus Hartmann papának azzal viccelődik afrikai barátunk: ha már őt befogadják, hát riasztja is teljes családját, és végre újra együtt lesznek. A német férfin a jeges rémület lesz úrrá, mire Diallo elneveti magát: hát ő csak tréfálkozott. Rejtély, mi vicces van abban, ha a családtól egy kontinens választ el, és miért nem nyilvánvaló, hogy ilyenkor próbáljuk őket is menteni, de Verhoeven valószínűleg nem gondolkozott el ezen. Ő csak nevettetni akart, na meg elkészíteni a tökéletes Willkommenskultur-mozit. Ez sikerült is neki.

Más a helyzet a szintén a Szemrevalón bemutatott Ideges idegenekkel, amit az iráni menekült, Arman T. Riahi rendezett. (A filmben továbbá szerepel az a Josef Hader, akivel nemrég interjút is készítettünk.) Riahi kétévesen érkezett családjával Ausztriába, az elmúlt időszakban pedig már több nagyjátékfilmet is letett az asztalra. A 2017-es Ideges idegenekben (Die Migrantigen) két kamumenekültet látunk, akik a gyors meggazdagodás és felemelkedés reményében hitetik el egy tévéstábbal, hogy migrációs hátterűek.

A sztereotípiák végtelen tárházából merítenek, a média pedig persze örül neki, hogy végre a „rideg valóságot” mutathatja, beszámolva bűnözésről, leszakadásról, reménytelenségről. Az Ideges idegenek bátrabb próbálkozás, mint a Verhoeven-film, de persze a pozitív üzenet itt is lényeges: ne hagyjuk, hogy előítéleteink vezessenek bennünket. Ettől még Riahi szerencsére nem szájbarágósan, olykor a politikai korrektséget sutba vágva, szerethetően pimaszul mutatja, hogy lehet ezt a műfajt tényleg viccesen is művelni. 

Az Ideges idegenek is abból indul ki, mint az Isten hozott Németországban: hogy előszeretettel feltételezzük a rosszat, akár félelemből-prekoncepcióból, vagy épp szánt szándékkal, csak mert jólesik nekünk sötétebbre festeni a valóságot. A Verhoeven-vígjáték az ismertebb narratívával operál, míg az Ideges idegeneknél az utóbbit látjuk: hogy a tévé lelkesen élezi a feszültséget, csak mert ezzel lehet eladni a sztorit. Napjaink zaklatott légkörét látva pedig lehet is benne igazság, hogy sokan vevők a félelemgerjesztésre, és egyetértőleg bólogatnak, ha valaki megerősíti feltételezéseiket. 

Csakhogy természetesen a valóság ettől még nem lesz rózsaszín. A két film abban teljesít alul, hogy ezt elfelejti. Sulykolnák, hogy lássuk meg a dolgok másik oldalát, viszont ugyanúgy egy fekete-fehér világképet közvetítenek, amely szerint valójában minden egyszerűbb lenne, ha kicsikét humanistábbak vagyunk. Ebben az univerzumban a vallási és kulturális különbözőségek csak mondvacsinált problémák: visszatérő elem például a Verhoeven-filmben, hogy mint egy óvodásnak, úgy magyarázzák el Diallónak, itt Németországban hogy mennek a dolgok. Így mikor például a menekült azt mondja Hartmann papának, hogy a felesége hozzátartozik, és mellette lenne a helye, akkor a német férfi kioktatja: itt Európában a feleség nem a férj tulajdona. Mi persze tudjuk, hogy Diallo nem is így értette, és jót nevethetünk a férfin, aki egy ártatlan beszélgetésből is kulturális leckét csinálna. Pedig ennek ellenére tudjuk jól, hogy hasonló problémák igenis léteznek, még akkor is, ha az év menekültkomédiájának főszereplője tisztelettel bánik a nőkkel.

Ugyanez a helyzet az egyébként, ahogy említettük, jóval színvonalasabb Ideges idegenekkel. Attól még, hogy a filmbeli és a moziban ülő nézők szeretnék a valóságosnál ridegebb helynek látni a menekültnegyedet, azért nem lesz problémamentes egy-egy ilyen közeg sem. El lehet mondani, hogy márpedig itt ugyanúgy tisztességes emberek dolgoznak: ez teljesen jogos is. Csakhogy attól még, hogy nem fekete, nem is fehér a szituáció. Ezt pedig akkor is illik megmutatni, ha a jó szándékú alkotók a valóban helytelen és emberellenes propagandát szeretnék ellensúlyozni.