Az utóbbi években készültek erős magyar vígjátékok, elég csak az Isteni műszakot vagy épp a Tóth János-sorozatot említenünk. Annál inkább is, mert utóbbi egyik remek karakterszínésze, Szabó Simon a Pappa piában is szerepet vállalt. Csakhogy alig néhány mondatot kapott, kibontakozni semmi esélye, miközben a vígjátéki szálat Stohl András erőltetett nagyfőnökfigurájával próbálják letudni. Lerí, hogy nagyon igyekeztek szórakoztatóan arrogánsra és odamondogatósra venni a karakterét, de a végeredmény sajnos csak ripacskodás lett. Mint az elején is említettük, Csupó mintha csak a saját történetét szeretné meghazudtolni – képletesen és szó szerint véve is. Képletesen, mert a formabontóan eredeti Fecsegő tipegők alkotójától akkor sem számítottunk ilyen műanyag musicalre, ha a Híd Terabithia földjére című fantasyvel készített már giccset az utóbbi tíz évben. És szó szerint is, hiszen a Pappa pia sztorija teljes erőbedobással üvölti, hogy nem szabad a rendező útját járnunk. Maradjunk, ahol vagyunk, és bulizzunk a nagypapával a garázsban, lehet élvezni azt is.
Sajátos frizsiderkapitalizmust kapunk, ami persze biztatóbb, mint az orosz Leviatán rideg meghurcoltatássztorija. Ott, ha a hatalom (a polgármester) el akarja venni a házad, akkor hiába tiltakozol, maximum elveszted a feleséged és a barátaid is. A végén a börtönben zokoghatsz, hogy nem érted az egészet. Pappapialandben szó sincs ilyesmiről: ha elég cselesek vagyunk, saját simlis eszközeinkkel akár le is győzhetjük a hatalmaskodókat, és megtarthatjuk, amink van. Közben nagyokat nevetünk, és bár látszólag egyik percről a másikra veszíthetünk el mindent, egy pofa sörre azért bármikor jók vagyunk. Néha pedig kimegyünk a stégre, és felszínes szerelemtől bódultan elénekeljük a Zene nélkül mit érek én?-t. Ennyi, nem több.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!