Stallone helyett egy 13 éves kisfiúval forgatták az új Rambót

A Vademberek hajszája az év egyik legjobb filmje, ami még a pesszimisták arcára is mosolyt csal.

Új-Zéland elég messze fekszik tőlünk ahhoz, hogy ha onnan érkezik egy film, biztosak legyünk benne, nyomós oka van, amiért a forgalmazók vállalták a kockázatot. A Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople), amely a héten kerül a magyar mozikba, eddig világszerte tarolt, a közönség és a kritikusok is imádták az elbűvölően bájos tündérmesét, amiben Sylvester Stallone helyett ezúttal egy tizenhárom éves kisfiú veszi be magát a vadonba, hogy dzsungelharcos módjára keljen harcra a jóléti társadalom abszurd intézményeivel.

Taika Waititi filmjét előszeretettel reklámozzák vígjátékként, ám a Vademberek hajszája a lelke mélyén egy súlyos kérdéseket feszegető tragikomédia. A kiskamasz Ricky Baker (Julian Dennison) nagyvárosi gengszternek képzeli magát, lépten-nyomon az 1996-ban lelőtt rapper, Tupac sorait idézi a gengszterlétről, holott csak egy szegény árva gyerek, aki zűrös természete miatt egyik befogadó családnál sem marad meg sokáig. A gyermekvédelem jóvoltából egy isten háta mögötti farmra kerül, Bellához (Rima Te Wiata) és morcos férjéhez, Hectorhoz (Sam Neill). A vaddisznókat puszta kézzel legyilkoló, máskülönben vajszívű Bella néhány hét alatt megtöri Ricky ellenállását, és valódi otthont teremt a fiúnak. Negyed órában azonban nem lehet happy endet építeni, így a nő váratlanul meghal, Ricky pedig egyedül marad a teljes elszigeteltségeben is példásan emberkerülő „Hec bácsival.”

Számtalan gyermek-felnőtt furcsa párt láthattunk már a filmeken, a Papírholdtól kezdve a Léon, a profin át az Egy fiúról romantikus komédiájáig. E tekintetben a Vademberek hajszája semmi újat nem hoz, ám amikor kiderül, hogy a gyermekvédelem visszavenné Rickyt, hogy javítóintézetbe küldjék, a fiú Hec bácsival az oldalán inkább a vadont választja, és ekkor mintha bedobnák a gyeplőt a lovak közé, elszabadul a film, és olyan egyórás üldözést produkál, amitől tenyér és szem nem marad szárazon.

A maori és orosz zsidó felmenőktől származó rendező már bizonyította, hogy ért a gyermekek nyelvén, Boy (Fiú) című filmje érzékenyen mutatta be egy kiskamasz fantáziából és keserű valóságból gyúrt világát. Mivel Waititi minden helyzetbe képes humort csempészni, és nem fél önmagát is folyamatosan kinevetni, messze elkerüli a modoros, giccses ábrázolást, és a szájbarágós narrációt. És nem csak a Boy esetében. A két éve itthon is bemutatott Mi folyik a sötétben (Hétköznapi vámpírok) című áldokumentumfilmjében négy új-zélandi vámpír nyomába eredt, akik különc létükre igyekeznek felvenni a 21. század ritmusát. Ha a film véres humorában rejlő társadalomkritikát nézzük, – bár talán kicsit leegyszerűsítő – a Vademberek hajszája mintha e két korábbi munkájának elegye lenne: egy fiú tragikomikus története, amely görbe tükröt tart a jóléti társadalmak elé.

Ricky üldözése nemzeti üggyé válik, már szinte az egész ország a fiú és „bácsikája” menekülésével van elfoglalva. A média természetesen úgy tálalja a dolgot, mintha a férfi elrabolta volna, és szexuálisan bántalmazná a fiút. Amiből persze semmi sem igaz. Az abszurd komédiaként bemutatott megrontásvád azonban valódi tragédiát hoz a felszínre, amikor kiderül, hogy Ricky legjobb nevelőotthonbeli barátját meggyilkolták, valószínűleg éppen azért, hogy ne beszélhessen a szexuális zaklatásokról. A gyermekvédelmet megszemélyesítő matróna számára azonban csak a szlogen számít: „nincs elveszett gyerek”, de hogy mi történik azután, hogy az állam letudta kötelességét, és az árvákat lepasszolta egy családhoz, vagy bedugta egy intézetbe, már nem érdekes. Ricky története így nyeri el valódi jelentését, és válik egyszerre mulattató, mégis könnyfakasztó példabeszéddé a felelősségről és a szeretetről.

Waititi azonban nem elégedett meg annyival, hogy elmeséljen egy édes-bús sztorit. A Vademberek hajszáját szinte kizárólag filmes utalásokból, idézetekből és stílusparódiákból építette fel. Mindenekelőtt tökéletesen magáévá tette az egyik legeredetibb amerikai rendező, Wes Anderson (Grand Budapest Hotel, Holdfény királyság, A fantasztikus Róka úr) mesemondó lendületét, és így idézett meg több tucat kultikus mozifilmet. Waititi a Rambo utalásokat le sem tagadhatná, de A Gyűrűk ura, a Ragadozó, a Terminátor, a Reszkessetek, betörők! és A visszatérő is felbukkan, a nagy üldözési jelenet a fináléban pedig a legújabb Mad Max bájos paródiája.

Annak ellenére, hogy elég kiszámíthatóan indul, és végig kissé egyenetlen színvonalú, a Vademberek hajszája az év egyik legjobb filmje, amit itthon bemutattak. Ellenállhatatlan humorral és páratlan érzékenységgel mesél el egy történetet, amely a témái miatt – pragmatikusan álszent állam, álhírekkel riogató média, paródiába forduló közélet – a földrajzi és gazdasági távolság ellenére nálunk is felettébb aktuális. Persze a társadalomkritikánál sokkal fontosabb, hogy a film minden apró részletében megbúvó szeretet még a legádázabb pesszimistákban is reményt ébreszt, hogy talán még sincs minden veszve.