De ehhez ismerni kell kicsit az életét, végtelen otthontalanság-érzetét a diktatúrában, s megérteni, miért nem volt soha a Kádár-kor kegyeltje, még annyira sem, hogy ma már világhírű regényének kiadását vállalta volna a Csurkát, Kardos G. Györgyöt vagy Fejes Endrét gond nélkül elismerő akkori Magvető nagy hatalmú igazgatója.
Inkább barátokra vágyott Kertész Imre, mint közösségekre. Ahová betelepedett az ideológia, neki egy kicsit már gyanús volt. Sokszor döntött másképp, mint ahogy ez vagy az a csoport elvárta tőle. Érték is támadások többfelől, ahogy neki is voltak keresetlen szavai és fenntartásai. S mégis hazajött gyógyíttatni magát, és sosem jutott eszébe, hogy ne magyarul írja meg műveit. Megint csak a különféle elvárásokkal szemben, afféle egyszemélyes demonstrációval 2014-ben átvette a Szent István-rendet. Nem a frontnyitások, nem a szembenállások, hanem az együvé tartozások embere volt. Olvasása különleges élmény: hol eltávolít tárgyiasságával, hol rendkívüli személyességével lep meg.
Néhány órával halálának híre után nehéz a jelentőségét méltatni. Összegzés helyett most makacsul egyetlen kérdés jár a fejemben: szerettük-e eléggé?
S valamiért ma ez az egyetlen kérdés, amelyre válaszolnunk kell. Halaszthatatlanul.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!