Most, hogy elment közülünk Kertész Imre, életművének kontúrjai véglegessé váltak. Sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet. Elmélyedéssel elsajátítható, de semmilyen csoport által nem kisajátítható. Ő maga rendezte el ezt így és nem másképp. Író nem akarhat többet, mint hogy elmondja azt, amit rajta kívül más nem tud elmondani. A pályát elkezdheti úgy, hogy hasonlít kortársaira vagy az elődökre, de a világ csak akkor fog figyelni rá, ha már nem hasonlít, csak önmagára. Kertész Imre viszonylag rövid idő alatt eljutott saját legfontosabb mondandójáig, ekkor született meg a Sorstalanság, neve azóta elválaszthatatlanul hozzátapad legjellemzőbb művéhez.
Nobel-díjas írónk a zsidóság huszadik századi megpróbáltatásairól írt, de hiba lenne róla azt gondolni, hogy a témáját megtalálta, és onnan el sem mozdult. Éppen ellenkezőleg, Kertész egész életműve a témájától – de nem a tárgyától – való elmozdulás. József Attila azt írta annak idején, hogy neki a proletariátus csak forma, és kis túlzással ugyanezt mondhatnánk Kertész Imréről a zsidóság vonatkozásában. A század embertelenségének leginkább megragadható formáját találta meg saját és sorstársai életében. Úgy gondolta, Auschwitz azzal, hogy iparszerűvé tette az emberek elpusztítását, „az európai ember legnagyobb traumája a kereszt óta”. Kellett hozzá merészség, hogy hátat fordítson a szokássá rögzült gondolkodási reflexeknek, és tovább lépjen azokhoz képest, akik a zsidóság szenvedéseiről ismételten elmondták az elmondhatót. Ő az elmondhatatlant akarta elmondani, és a sorsról bebizonyítani, hogy az valójában sorsvesztés volt, megfosztatás a rilkei saját haláltól.
Aki úgy gondolja, hogy írónknak csak egy témája volt, az valószínűleg szó szerint érti azt, amit Kertész így fogalmazott meg: „Bármin gondolkodom, mindig Auschwitzon gondolkodom.” Hogyan is tehetné ezt meg egy ember, aki Nietzschét és Wittgensteint fordít, rajong Camus-ért, szereti és érti Wagnert, s ezer jelét adja a filozófiai igényű gondolkodásnak? Mert csak ha ezt a kijelentését metaforikusnak vesszük, akkor értjük meg, miért botránkoztatott meg sokakat egy másik mondatával, amely szerint a Sorstalanság bizonyos értelemben a Kádár-korról szól. Pedig arról is szólt. A Sorstalanságot Kertész Imre Kelet-Berlinben még csak-csak megírhatta volna. Nyugat-Berlinben – soha.
