Most, hogy elment közülünk Kertész Imre, életművének kontúrjai véglegessé váltak. Sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet. Elmélyedéssel elsajátítható, de semmilyen csoport által nem kisajátítható. Ő maga rendezte el ezt így és nem másképp. Író nem akarhat többet, mint hogy elmondja azt, amit rajta kívül más nem tud elmondani. A pályát elkezdheti úgy, hogy hasonlít kortársaira vagy az elődökre, de a világ csak akkor fog figyelni rá, ha már nem hasonlít, csak önmagára. Kertész Imre viszonylag rövid idő alatt eljutott saját legfontosabb mondandójáig, ekkor született meg a Sorstalanság, neve azóta elválaszthatatlanul hozzátapad legjellemzőbb művéhez.
Nobel-díjas írónk a zsidóság huszadik századi megpróbáltatásairól írt, de hiba lenne róla azt gondolni, hogy a témáját megtalálta, és onnan el sem mozdult. Éppen ellenkezőleg, Kertész egész életműve a témájától – de nem a tárgyától – való elmozdulás. József Attila azt írta annak idején, hogy neki a proletariátus csak forma, és kis túlzással ugyanezt mondhatnánk Kertész Imréről a zsidóság vonatkozásában. A század embertelenségének leginkább megragadható formáját találta meg saját és sorstársai életében. Úgy gondolta, Auschwitz azzal, hogy iparszerűvé tette az emberek elpusztítását, „az európai ember legnagyobb traumája a kereszt óta”. Kellett hozzá merészség, hogy hátat fordítson a szokássá rögzült gondolkodási reflexeknek, és tovább lépjen azokhoz képest, akik a zsidóság szenvedéseiről ismételten elmondták az elmondhatót. Ő az elmondhatatlant akarta elmondani, és a sorsról bebizonyítani, hogy az valójában sorsvesztés volt, megfosztatás a rilkei saját haláltól.
Aki úgy gondolja, hogy írónknak csak egy témája volt, az valószínűleg szó szerint érti azt, amit Kertész így fogalmazott meg: „Bármin gondolkodom, mindig Auschwitzon gondolkodom.” Hogyan is tehetné ezt meg egy ember, aki Nietzschét és Wittgensteint fordít, rajong Camus-ért, szereti és érti Wagnert, s ezer jelét adja a filozófiai igényű gondolkodásnak? Mert csak ha ezt a kijelentését metaforikusnak vesszük, akkor értjük meg, miért botránkoztatott meg sokakat egy másik mondatával, amely szerint a Sorstalanság bizonyos értelemben a Kádár-korról szól. Pedig arról is szólt. A Sorstalanságot Kertész Imre Kelet-Berlinben még csak-csak megírhatta volna. Nyugat-Berlinben – soha.
De ehhez ismerni kell kicsit az életét, végtelen otthontalanság-érzetét a diktatúrában, s megérteni, miért nem volt soha a Kádár-kor kegyeltje, még annyira sem, hogy ma már világhírű regényének kiadását vállalta volna a Csurkát, Kardos G. Györgyöt vagy Fejes Endrét gond nélkül elismerő akkori Magvető nagy hatalmú igazgatója.
Inkább barátokra vágyott Kertész Imre, mint közösségekre. Ahová betelepedett az ideológia, neki egy kicsit már gyanús volt. Sokszor döntött másképp, mint ahogy ez vagy az a csoport elvárta tőle. Érték is támadások többfelől, ahogy neki is voltak keresetlen szavai és fenntartásai. S mégis hazajött gyógyíttatni magát, és sosem jutott eszébe, hogy ne magyarul írja meg műveit. Megint csak a különféle elvárásokkal szemben, afféle egyszemélyes demonstrációval 2014-ben átvette a Szent István-rendet. Nem a frontnyitások, nem a szembenállások, hanem az együvé tartozások embere volt. Olvasása különleges élmény: hol eltávolít tárgyiasságával, hol rendkívüli személyességével lep meg.
Néhány órával halálának híre után nehéz a jelentőségét méltatni. Összegzés helyett most makacsul egyetlen kérdés jár a fejemben: szerettük-e eléggé?
S valamiért ma ez az egyetlen kérdés, amelyre válaszolnunk kell. Halaszthatatlanul.
