Végre személyesen is találkozhattak a NATO-tagországok állam- és kormányfői Donald Trumppal, aki a szövetség új székháza 9/11-es emlékművének avatása címén vádbeszédhez, de legalábbis atyai fejmosáshoz hasonló stílusban igazította el őket a katonai ráfordításokról. Vagyis arról, hogy tartsák be a megállapodást, ami úgy szól: az észak-atlanti szervezethez tartozók bruttó hazai össztermékük (gdp) 2 százalékát költsék védelemre, ezzel minden reálisan elvárhatót megtéve a saját és a kollektív biztonságért.
Ami a százalékokat illeti, az Orbán-kormány pontosan azt ígéri, amit elvárnak tőle Washingtonban és Brüsszelben. Az általuk először 2012-ben felvázolt, majd 2016-ban módosított tervekkel szemben eszerint a honvédelmi büdzsé 2024-re eléri majd a gdp 2 százalékát. A NATO-csúccsal épp egy napon Lázár János kancelláriaminiszter ezt úgy fogalmazta meg a „haderőfejlesztési terv” nemzetbiztonsági kabinet általi elfogadását bejelentve, hogy a mostani 400 milliárd forinttal szemben a honvédelmi büdzsé 1000 milliárd fölé nőhet.
Ám az ördög a részletekben rejlik. Különösen arra tekintettel, hogy mindez egy olyan politikai elit részéről hangzik el, amely honvédelmi kérdésekben hiteltelen. A rendszerváltás óta jóformán minden kormány tett olyan lépéseket ezen a téren – nemegyszer paradox módon amerikai ösztönzésre –, mellyel kiérdemli a katonai biztonság mulasztásos veszélyeztetője címet, de koncentráljunk most csak a jelenleg regnálók közelmúltjára. 2010 után például, hihetetlen stratégiai rövidlátásról téve tanúbizonyságot – az arab tavasz, az ukrajnai válság, majd az Iszlám Állam felemelkedésének, a hidegháborút idéző európai katonapolitikai rendszer újjáéledésének előestéjén –, mintegy egyharmaddal csökkentették a honvédség költségvetését, felzárkózva Gyurcsányék mellé. Mindez persze nem meglepő. Orbán a néphadseregben letöltött sorkatonai szolgálata során szerzett tapasztalattól, a tragikus „nem akarok többé katonát látni” mondatot idéző, liberális rendszerváltói attitűdtől átitatva mindig távolságtartóan, lenézően viselkedett a honvédséggel mint a „kommunista erőszakszervezet” örökösével és annak tagjaival szemben. Ugyanúgy költségvetési tartalékként tekintett a honvédelmi büdzsére, mint az összes többi demokratikus miniszterelnök.
Hogy mostanában mégis elkezdett odafigyelni, annak két oka van. Az első, hogy a népszerűség-fenntartásban kulcsfontosságú migránsellenes kerítés megépítéséhez, majd azóta is tartó őrizetéhez csak a honvédség rendelkezett gyorsan mozgósítható humán erőforrással. A másik a bevezetőben ismertetett nyomás a NATO, Washington és személyesen Trump részéről.
Minden okunk megvan hát a gyanakvásra, s ezt az is alátámasztja, hogy a több százmilliárd forintos költségvetési növekmény nem társul nyilvános haderőfejlesztési koncepcióval, menetrenddel. Nemcsak a sajtó, de még a törvényhozók – köztük az elenyésző számban lévő hozzáértő – sem látott ilyet, még vázlatosan sem. Egyes NATO-tagországok katonadiplomatái blöffről beszélnek. Van ugyanakkor egy húszezer tartalékosból álló, 197 járásban felállítandó, lőtérrel, infrastruktúrával ellátandó erőről (21. századi népfelkelők?) szóló homályos terv. Nem volna meglepő, ha a kormánypárt azokra a területekre helyezné a hangsúlyt, melyekből meglévő – kifinomult nemzetközi fegyverüzletekben járatlan, ám betonöntésben, használtjármű-kereskedelemben annál járatosabb – klientúrájával kicsatornázhatja a pénzt. Néhány ügyes könyvelő meg jogász dolga lesz, hogy erről a NATO-ban elhitesse, a gdp védelemre költött 2 százaléka.
Cáfolatként a közeljövőben jó pár, százmillió eurós nagyságrendű, korszerű fegyverrendszerek beszerzéséről indított, átláthatóan végigvitt eljárás szükséges. A meglévő honvédség számára, az elmúlt negyedszázadban sárba tiport katonai-szakmai megbecsülésük helyreállítására. Tévedés ne essék, nem feltétlenül csak nyugati forrásból.
