Nem tagadom, voltak már olyan időszakok az életemben, amikor úgy éreztem, hogy valami megállíthatatlan nagy baj közelít felém. Olyan, amit még nem érzékelek, de jön-jön feltartóztathatatlanul, egyszer csak itt van, és akkor bumm... Nem tudom, mi a neve ennek a betegségnek a nagy amerikai pszichiátriai kézikönyvben, de most megnyugodtam, hogy ezentúl még hétmilliárd ember érezhet ugyanígy.
Tegnap olvastam ugyanis, hogy az az ausztrál előrejelző állomás – amely először szólt, hogy a Marsot telibe kaphatja majd a pár millió évenként erre bóklászó Siding Spring-üstökös – beszüntette aszteroidafigyelő tevékenységét.
Az ausztráliai Új-Dél-Walesben lévő Siding Spring Obszervatóriumról van szó (róla kapta a nevét a Mars mellett elhaladó üstökös). Az állomásnak a Naprendszerben száguldozó aszteroidokat, meteoroidokat és üstökösöket figyelő programja az egyetlen ilyen volt a Föld déli féltekéjén. Volt, mert az amerikai űrhivatal, a NASA elég precízen előre jelezte, már 2013-ban, hogy az ausztrál programra szánt pénze elfogyott, ezért előnyös lenne, ha az ausztrál kormány biztosítaná a továbbiakban az obszervatórium ilyen irányú tevékenységét.
Az ausztrál kormány viszont idén májusban olyan költségvetési megszorító csomagot fogadott el, amelyben a tudományos kutatások némileg háttérbe szorultak, a Siding Springet előrejelző program meg annyira háttérbe, hogy meg is szűnt. No most ez azt jelenti, hogy – bár maradt még előrejelző állomás az északi féltekén – eztán boldog tudatlanságban élhetünk tovább, mert ha netalántán a Földbe egy brutálisabb méretű meteor készülne becsapódni, amely elpusztíthatja bolygónkon nemcsak az ausztrál kormányt, hanem mindenkit, aki él és mozog, azt jó eséllyel csak akkor vennénk észre, amikor már amúgy is mindegy.
Tagadhatatlan, ennek is megvannak az előnyei, már ami a közhangulatot illeti – minek riogatni előre az embereket. Mit lehet tenni, a pénzügyi világválság óta divatba jöttek ezek a csomagok, és hát lássuk be, a meteorok figyelgetése mégsem olyan súlyú közszolgáltatás, mint a nyolc általános vagy a törött lábra a gipsz.
Az egy dolog, hogy ez a program megszűnt, a Guardian brit napilap mai híre szerint az egész obszervatórium léte is megkérdőjeleződött. Ötven kilométerre a csillagvizsgálótól három gázkitermelő állomást terveznek létesíteni, amelyek fényszennyezése tönkre teszi a világon egyedülállóan tiszta égbolt alá települt létesítmény munkáját.
Mondjuk ez is érthető. Az igaz, hogy az idei év egyik tudományos szenzációját ez az obszervatórium szolgáltatta, amikor az itt dolgozó kutatók – akik a világ minden tájáról érkeznek ide a kitűnő adottságok miatt – felfedezték a világegyetem általunk ismert legrégebbi, 13,6 milliárd éves csillagát. Csakhogy ezzel nem lehet fűteni.
Érhetnek persze minket meglepetések. Douglas Adams klasszikusában, a Galaxis útikalauz stopposoknak című regényében a földlakók egy tipikusnak mondható csütörtökön kénytelenek megtudni, hogy egy idegen civilizáció galaktikus autópálya-építés miatt pár perc múlva felrobbantja bolygójukat. (Van ilyen, hogy útban van valami.) Amikor ezek a földlakók méltatlankodnak, közlik velük, hogy elég idejük lett volna tudomást szerezni a tervekről az alig négy fényévnyire lévő központban. Bumm!
Az említett könyvben szerepel egy galaktikus útikönyv, amelyről megtudjuk, hogy a világegyetem minden intelligens fajáról hosszú szócikkekben értekezik. Az olvasó azt is megtudja, hogy az emberiségről írott viszont csak két szót tartalmaz: „többnyire ártalmatlan”.
Lehet, hogy egyszer majd hozzáírják még: „megszorító intézkedések miatt kihalt”.
