Amikor a napokban a brit hetilap, az Economist cikkét olvastam a lélekszámban robbanásszerűen gyarapodó kínai keresztény közösségekről és a kommunista párt tanácstalanságáról, eszembe jutott egy nyáron elcsípett pekingi jelenet.
A Szent József-székesegyház előtt sétáltunk amerikai ismerősömmel, aki hosszú évek óta lakik már a kínai fővárosban és bírja a mandarin nyelvet is. A templom az egyik legelsők egyike volt Pekingben: 1655-ben fejezték be építését, amelyet jezsuita misszionáriusok kezdeményeztek (az akkori kínai császár csillagászati tudásuk miatt tartott igényt az atyák szolgálataira). A katolikus egyház Kínában később a nyugati hódítás szimbólumává vált, így ezt a templomot is többször lerombolták az idők során. Jelenlegi, neoromán stílusát 1904-ben történt újjáépítése után nyerte el (miután 1900-ban, a bokszerlázadás idején porig égették).
Tehát, ahogy ott ácsorogtunk a téren, arra lettünk figyelmesek, hogy egyenöltözetben lévő emberek formálnak kórust a templom kapuja előtt és énekelni kezdenek. A gyanútlan bámészkodó azt gondolta volna, hogy keresztény ének csendült fel, de az előadást figyelmesen hallgató kísérőm elmondta: mozgalmi dalokra gyújtott rá a társaság.
Az ötvenes évektől nem csupán a nyugati betolakodók elleni harc, de ideológiai küzdelmek színterét is jelentik a keresztény templomok. Mao Ce-tung uralma idején az állam kisajátította és bezáratta a keresztény épületeket, intézményeket, majd 1957-ben a Vatikántól független katolikus egyházat hozott létre, így központi ellenőrzés alá vonva az egyházi vezetést.
A Szent József-templom sem úszta meg: a hívek csak 1980-ban térhettek vissza a padokba -- természetesen az állami egyház oltalma alatt. Figyelemre méltó azonban, hogy 2000-ben ennek a templomnak a papja lett Peking püspöke. Ő azon kevés katolikus vallási vezetők egyike, akiknek működését -- ha nem is hivatalosan, de -- a Vatikán is elismeri.
Mindazonáltal, ahogy az Economist cikke is megjegyzi, a kínai keresztények többsége jelenleg nem az állami és nem is a földalatti, Vatikánt elismerő katolikus egyházhoz tartozik, hanem valamely pünkösdista-protestáns közösséghez. Egy 2010-es felmérés szerint 58 millió protestáns és 9 millió katolikus élt Kínában, ma pedig legalább 87 millióra tehető a kínai keresztények száma. Egyes előrejelzések szerint ez a sokszínű nyáj 2030-ra 250 milliósra növekszik, ami azt jelenti, hogy ekkorra az egyik legnagyobb vallást jelentik majd a keresztények az ázsiai országban. És a legnagyobb keresztény közösséget a világon.
Nyilván tudatában van ennek az előretörésnek az ateizmust hirdető kommunista párt is. Politikája kicsit hasonlatos a kádári Magyarország valláspolitikájához. Az Economist cikke szerint a keresztények a hivatalos tiltás ellenére akár még párttagok is lehetnek, ha vallásukat nem nyíltan gyakorolják. Igaz, a kínai keresztények többsége nem az államilag felügyelt közösségekben él hitéletet, hanem valamely félillegális lakástemplomban. De még ez sem von maga után feltétlen üldöztetést, a megtűrés akár támogatássá is válhat, ha a párt úgy érzékeli, hogy a vallásos polgárok az állam stabilitását segítik elő.
Peking óriási dilemmával néz szembe: nem csupán a keresztény vallás éli reneszánszát az országban, hanem a népi hitvilág alapjául is szolgáló buddhizmus. Ez pedig a tibetiek által lakott területeken erősen etnikai színezetet kap csakúgy, ahogy az iszlám az ujgurok lakta országrészeken. A kommunista párt, hatalmának stabilitását megőrizendő, közben egyre inkább olyan területre téved, amelynek már kevés köze van a marxista tanokhoz. A brit hetilap felidézi, hogy 2000-ben Csiang Cö-min pártfőtitkár, aki maga készítette kalligrafikus festményeket adományozott szűkebb pártrája buddhista templomainak, kijelentette: a vallás valószínűleg még mindig jelen lesz akkor, amikor az osztály és az állam fogalmai már elenyésztek.
Kérdés, a párt ma már jellemzővé vált gyakorlatiassága mennyire nyit utat a transzcendencia felé az ateista hatalmi struktúrákban. Emlékezetes az az ősz elején felforrósodó vita, amely azért robbant ki, mert a száműzetésben lévő dalai láma kijelentette: ő az utolsó a dalai lámák sorában, lámaként nem születik újjá többé Tibetben. Az idős tibeti vallási vezető nyilván azért döntött így, mert úgy látja, a következő dalai láma a Peking által kiválasztott személyben születne újjá, a száműzetésben lévő papi közösségnek nem lenne hatása az új vezetőről való döntésben. (Mindez jól jelzi, hogy az egykor volt teokratikus tibeti államberendezkedés szokásrendszere sem nélkülözte, nélkülözi a gyakorlatiasságot ezekben a kérdésekben. Bár a rendszer lehetőséget adott arra, hogy a vezetést mintegy kívülről jött jelölttel újítsa meg, arra is, hogy a papság saját választottjával biztosítsa hatalmának továbbélését.) A kínai kommunisták dühbe gurultak. Mi az, hogy a dalai láma nem születik újjá!? Ilyen nincs, évszázadok óta reinkarnálódik lámaként, Peking pedig biztosítani fogja, hogy ez most se legyen másként.
Az ateista állam tehát hirtelen a vallási tradíciók legfőbb őrének szerepében találta magát. Természetesen hatalmi megfontolásokból. Így gondolja elősegíteni a tibetiek pacifikálását, akik közül sokan a mai napig vallási vezetőjüknek tekintik az elűzött Tendzin Gyacót. A tibetieknek legalább egy része elfogadja majd az új dalai lámát is vallási méltóságként.
Úgy tűnik tehát, most Kínában a reinkarnációról nem a dalai láma határoz, de nem is a világmindenség valamely örök törvénye, hanem a párt, és punktum. Egy 2007-es jogszabály szerint ugyanis a lámák új reinkarnációit az államtanácsnak kell jóváhagynia. Modern kori invesztitúraharc ez tehát, amelyet hosszú távon épp az előbb említett vallási reneszánsz oldhat fel. A dalai láma legutóbbi nyilatkozatai azt sejtetik, el tudja képzelni Tibet jövőjét Kína határain belül (az elmúlt évezred történelmében ez nem példa nélküli állapot). Persze nyilván nem a jelenlegi politikai viszonyok között, amelyben a kommunisták nem éppen békülékeny hangot ütnek meg vele (a lhászai pártvezetés nemegyszer „szerzetesruhába öltözött farkasnak” titulálta a dalai lámát). Talán ő már sejti, hogy mivel egyre több kínai tekint vallási inspirációként a tibeti buddhizmusra, a pármilliós Tibet meglepően nagy kulturális befolyásra és politikai súlyra tehet majd szert az 1,4 milliárd lakosú országban – feltéve, hogy a han kínai bevándorlás addig nem változtatja meg jelentősen a terület etnikai arányait. Talán nagyobbra, mint egy olyan geopolitikai vákuumban, ahol Tibet a XIX. század végén létezett.
