A Foreign Affairs amerikai külpolitikai folyóirat friss számának egyik cikke megdöbbentő adatokat idéz a Világbank statisztikáiból. A tekintélyes kutatási potenciált felvonultató intézmény becslése szerint 2030-ra a világgazdaság évi 6 billió dolláros (nem elírás, hatezermilliárd dollár) költséggel számolhat a mentális betegségek elharapózása miatt, amely betegségek nagyobb anyagi terhet jelentenek majd, mint amit a rák, a cukorbetegség és a légzőszervi kórok kezelése együttvéve. Jelenleg ez az összeg „csak” 2,5 billió dollár évente (a kezelések költségén felül még a betegségek miatt kieső termelést is bekalkulálták a kutatók ezekbe a számokba). Azon persze lehet vitatkozni, mennyire célravezető pénzben kifejezni e probléma súlyosságát, ám annyi biztos: korunk embere erre felkapja a fejét.
A legutóbbi bejegyzésemnek, amely az orvosok és pszichológusok közreműködéséről szólt a CIA és a Pentagon kínzási programjában, természetesen lesz folytatása, ahogy ígértem. De némi késedelemmel.
Mert van itt egy kis intermezzo, mégpedig hogy meditáció és jógagyakorlás, valamint a szubkontinens délkeleti részének (Tamil Nadu) – sajnos csak felszínes – tanulmányozása végett Indiában tartózkodom három hétig. És úgy érzem, az Átutazó blog igazi célja mégis az lenne, ha egy ilyen úton szerzett tapasztalatokat, személyes meglátásokat is bekapcsolnám az itt tárgyalt nagyobb témakörökbe.
Szóval néhány ezer kilométerrel arrébb, de mégiscsak maradunk kicsit a pszichológiánál.
Katari átszállással tartok Csennai (Madrász) felé, és mivel a kis emírség az Al-Dzsazíra hírtelevízió és a légitársaság, no meg a jólétet biztosító szénhidrogénmezők révén valóságos közlekedési-gazdasági és politikai átszálló- (átjátszó-) állomássá vált az utóbbi években, jó helynek ígérkezik arra, hogy az ember bedokkoljon nyugatról keltere – szellemi értelemben is.
Tehát a Foreign Affairs esszéjét olvasom a gépen arról, hogy a hiedelmekkel ellentétben a depresszió és más krónikus lelki betegségek nem kizárólag a fejlett világ problémái. Az alacsony bruttó hazai termékkel rendelkező országok lakóit (Katar mondjuk GDP tekintetében épp a legelső a világon), az alacsony jövedelműeket is ugyanúgy sújtják már, csak számukra kevésbé elérhető a szakemberek segítsége.
Az esszé nem tér ki erre, de az olvasó nem tud szabadulni a gondolattól, hogy valami fatális, társadalmi léptékű hiba következményeinek vagyunk tanúi. Programozói nyelven szólva a nyugati társadalmak és most már a „feltörekvő” országok társadalmai is olyan programkódot futtatnak, amely nem képes továbblépni egy parancssoron, és lefagyasztja a személyes és a társadalmi szoftvert is, tehetetlenségbe dermeszti a boldogságot kereső embert, miután teljesen kiszolgáltatta környezete hibás elvárásainak.
Carl Gustav Jung a ragályos boldogtalanságnak az okát már az ötvenes évek elején leírta, amikor India szent embereiről értekezve ezt a hibás nyugati kódot fejtette fel. Jung írása annyiban is idevág, hogy apropóját a huszadik század első felében tevékenykedő, illetve éppen a tevékenykedéstől visszahúzódó bölcs, Ramana Maharsi szolgáltatta, amely szentember nemtevékenykedésének színhelyét most én is felkeresem majd Tamil Naduban.
Jung számomra egyébként rendkívül rokonszenves távolságtartással, mégis tisztelettel kezelte Maharsi és a hozzá hasonló tanítók jelenségét. Esszéje valójában általánosabb kérdésekről szól: arról, mi lehet mentális leromlásunk oka és arról, hogy a nyugati embernek a Világbank által is számszerűsített boldogtalansága sikeres exporttermékké vált. Jung az említett tanulmányban így ír:
[az ember] teljesen elfelejti, hogy külső sikerei ellenére belül ugyanaz marad, és ezért szegénységén rágódik, amikor csak egy autója, van, ha a többségnek kettő. Nyilvánvaló, hogy külső életünkre sokkal több javulás és szépítés is ráférne, de ezek a dolgok elveszítik értelmüket, amikor a belső ember nem tart lépést ezzel. Eltelni a létszükségletet jelentő javakkal, ez kétségtelenül felbecsülhetetlen forrása a boldogságnak, ám a belső ember továbbra is benyújtja igényét, ezt pedig nem lehet kielégíteni külső dolgok birtoklásával. És minél kevésbé halljuk meg ezt a hangot a csillogó e világi dolgok utáni hajszában, annál inkább válik a belső ember megmagyarázhatatlan szerencsétlenség és érthetetlen boldogtalanság forrásává olyan életkörülmények közepette, amelyeknek eredményéül pedig egészen mást vártunk. Az élet externalizációja így gyógyíthatatlan szenvedéssé változik, mivel senki nem tudja megérteni, miért is szenvedne az ember saját magától. Senki nem gondolkozik el telhetetlenségén, inkább törvény szerinti jogának tartja mindezt, sosem gondolva arra, hogy a psziché étrendjének ez az egyoldalúsága végül az egyensúly legsúlyosabb felborulásához vezet. Ez a nyugati ember betegsége, és nem maradhat veszteg addig, amíg meg nem fertőzte az egész világot sóvárgó nyugtalanságával.
Adódik a kérdés persze, vajon a nyugati ember kelet felé fordulása a huszadik század során mennyiben e sóvárgása része. Mennyire valósak spirituális elvárásai a kelettel szemben? Mennyire vetíti bele saját hiányosságait egy elképzelt teljességbe, és ad neki földrajzi nevet: ez India, ez meg itt mondjuk Kína ősi bölcsessége, amelyt ő már elfelejtett, de most újra felfedezni indul?
Olybá tűnik, ugyanekkor a Kelet már nem vesz tudomást az odaképzelt hagyományról, vagy ez a hagyomány egészen máshol tűnik fel, mint ahol azt a nyugati ember sóvárgásában elvárná.
Indiában, ahová tartok, az ultranacionalista Indiai Néppárt (Baratija Dzsanata) került hatalomra a májusi választáson. Számára a Bhagavad-gíta nem egyszerűen szent szöveg, hanem egyenesen nemzeti kánon, a harcos Krisna könyve, amely Indiát nem csendes szemlélődésre, hanem lázas tevékenységre ösztönzi: a dharma nem szellemi, hanem nemzeti kötelességé változik.
A szomszédos Kínában a kommunista párt Konfucius bölcsességeit a pártapparátus és a hivatalnoki kar ethoszvává emeli, a jó állampolgár nevelésének eszközévé, a kötelességtudás aforizmagyűjteményévé.
Vajon miféle erő születik így Keleten, az ősi bölcsességek köntösében, a gazdasági sikerekkel megtámogatva? Alighanem nem a belső ember megerősítését szolgáló földi paradicsom, hanem nagyon is nyugati típusú, versengő állam. Az így támasztott versenyfetásban pedig az egykor gyarmattartó Európának nem túl jók a kilátásai.
Egy olyan kor rémlik fel előttem, ahol nem csupán fegyverkezési verseny zajlik, nem csupán gazdasági háború, hanem – tekintetbe véve, hogy a mentális állapot romlása éppúgy gond keleten és nyugaton, és épp a Jung által említett belső ember elnyomásának következménye – egy olyan küzdelem, ahol az győz, aki később őrül meg a taposómalomban.
Amely verseny arról szól, ki bírja tovább ezt ép ésszel.
