Nagyon hamar meg kellett állapítanom, hogy nyugati országokból Indiának ebbe a szegletébe általában azok érkeznek, akiknek otthon összeomlott az életük. Nagyon durván, vagy nagyon lassan, vagy csak szelíden és észrevétlenül, de mégiscsak bedőlt. Ez a tény elég decens és jókora nemzetközi közösséget alakított ki itt Thiruvannamalai városban, Arunacsala szent hegyének tövében, ahol mindenki valamire vár. Ki a megvilágosodásra, ki Godot-ra, van, aki csak egy válaszra, vagy csak hogy elteljen egy újabb nap.
És van, aki a nagy büdös semmire, amiről már Örkény is oly érzékletesen írt.
Mindeközben meglehetősen életszerű az, ami itt folyik, sőt kifejezetten élettel teli. A meditációk, egy-egy új guru „kipróbálása”, a leizzasztó astangajóga-gyakorlások vagy éppen a nyugati zarándokokra specializálódott kasmíri boltosoknál tett látogatások közötti időben könnyen megy a barátkozás, őszinte, mély beszélgetéseket lehet folytatni, akár pár percnyi ismeretség után is. A spirituális utazókra a városban sajátos idegenforgalmi biznisz települt (erről majd külön posztban), ahol úgy tűnik, mindenki megtalálja a számítását. Utoljára vagy tíz éve, San Franciscóban, az isteni Friscóban éreztem hasonlót, hogy az anyag és a szellem, valamint a sokszor szentimentalizmusban előbuggyanó lélek ennyire együtt van jelen.
Egy szóval, meggyőződésem, paradicsomi ez a hely, még akkor is, ha az egy négyzetkilométerre jutó őrültek száma enyhén szólva átlagon felüli.
Két napja az 57 éves Sylvainnel ismerkedtem meg, aki francia kanadai, és Montrealból érkezett. Ott, Montrealban akupunktúrából élt -- sejtésem szerint nem is rosszul --, amíg dolgozott. Némileg diszintegrálódott élete ellenére összeszedett fickó, jó humorral. Azután kerekedett fel Kanadából, hogy – állítása szerint – fehér ruhás tanítója megjelent álmában, szóval volt egy elég erős misztikus tapasztalása. Amúgy fogalma sincs, miért pont ide jött. Ez a jelenés már azután történt, hogy házassága, és úgy az egész élete bedőlt, és elege lett a futószalagszerűen végzett kezelésekből is.
Általában véve megfigyelhető, hogy a szektássá váló lelki keresgélőkből a humorérzék tűnik el először, így azonnal levehető, hogy Sylvain teljesen rendben van, hiszen szarkazmusát és szkepszisét az itt látott dolgokkal kapcsolatban is maradéktalanul megőrizte, és ennek több ízben tanújelét adta. Olykor, ahogy a helyi asramban a földön, pálmalevélről elköltött vacsoránkat vagy ebédünket fogyasztottuk, nevetésben oldódott fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is keresünk itt.
A svéd Bengttel is hasonló a helyzet, vele tegnap akadtam össze a Dreaming Tree nevű kávézóban, ahol angol nyelvű indiai lapjaimat (két országos napilap chennai kiadását és egy dél-indiai napilapot vásárolok) olvasgattam épp, és amely kávézó, mint oly sok külföldinek, úgy tűnik, nekem is törzshelyem lesz itt. (A meglehetősen európai pénztárcákra szabott árak ellenére.)
„Mostly organic roof top café”, hirdeti a felirat (azaz többnyire organikus tetőteraszi kávéház), amelyben a „többnyire” szó nagyszerűen foglalja össze utazásunk esetlegességét.
Bengt huszonöt éve Indiában él, de nem sokat utazott a szubkontinensen, ugyanis a nyolcvanas évek elején kezdődött kalandozásainak pár hónap után véget vetett, hogy megismert és feleségül vett egy indiai nőt. Aki nemrégiben kidobta, legalábbis úgy mondja, nem egészen biztos benne, hogyan is áll most a házassága. Mindenesetre itt van egyedül, és bizonytalan ideig nem is szándékozik hazatérni innen.
Kicsit félelmetes, hogy ugyanazt adja elő, amiről, Jungot idézve, az előbbi posztomban, a Keletre való becsekkolás apropóján, én is írtam: hogy Európában boldogtalanok az emberek, mert ott keresik a boldogságot, ahol nincsen. Hogy a megfelelési kényszer, az anyagi javak utáni sóvárgás elnyomja az ember természetes igényét a lelki életre. És hogy az iskolákban nem tanítják azokat a bölcseket (most mindegy, hogy keleti vagy nyugati bölcsekről beszélünk), pedig taníthatnák, akik mindebben praktikus útmutatóval is szolgálhatnának.
Mikor azt kérdezem, hogy szerinte Svédországban mi a legnagyobb probléma most, első helyen a hideg telet említi. (Néhány esztendeje minden évben pár hónapot Svédországban dolgozik.) Másodsorban a bevándorlást. „Svédország megtelt” – mondja, és óriási gondként említi, hogy a bevándorlás erőltetésével rengeteg olyan család van Svédországban, ahol a gyerekek egyszerűen elkallódnak, mert a szülők nem képesek beilleszkedni a svéd társadalomba, teljesen gyökértelenül a városok peremére kényszerülnek. Gyújtogatásokat, zavargásokat, növekvő bűnözést említ, és egy olyan tragikus politikai tabukultúrát, ahol a radikális jobboldal tudja kisajátítani a legfontosabb kérdéseket.
Aztán legyint. Mindketten a többnyire organikus kávénkat szürcsöljük, és csészénkbe temetkezünk.
