Elfogadom – bár megengedve, hogy talán lehetne rajta jobbítani másként is olykor –, hogy a régi világ megérett a pusztulásra, és mit számít eközben, ha páran még sivalkodnak. (Akárhogy is, nálam ez az ige az év szava lesz, ha lesz még év meg naptár – volt már forradalom, amely után aztán az sem lett), mert úgyis közeleg a tél. Ám valahogy nem megy ki a fejemből egy kép. Ezen a képzeletbeli képen egy másik egykori forradalmár, Ságvári Endre van, ahogy halála előtt pár perccel franciakrémest eszik egy budai cukrászdában.
Tudom, igazságtalan vagyok, hiszen fogalmam sincs, evett-e valamit is abban a cukrászdában tényleg, mielőtt betoppantak az államrendőrség nyomozói. És miért ne járhatna egy kommunista, akinek harminckét neve volt, cukrászdába szervezkedni? És miért ne lehetne a harminckettő Ságvári közül az egyik az, aki franciakrémest is eszik? Csipketerítőn.
Mégis befészkelte magát a fejembe, ott ragadt ez az igazságtalan kép. Lágy franciakrémessel a szánk szélén rohanni a forradalomba. Bele. Hogy később egy egész rendszer sziklaszilárd morális fundamentumává válhassunk.
Sokszor eszembe jut hát a kis budai cukrászda. A franciakrémessel és a csőre töltött stukkerrel. Most is, amikor a kormánysajtóban az aczéli típusú kijáró-benyaló kultúrpolitika újraépítői állami milliókból-milliárdokból, minisztériumokból posztolgatva, kitömött kutatóműhelyek ólmelegéből írogatva, budai törzshelyeiken jóféle krémeseket zabálva, másfél mázsás szőke boldogságban dagonyázva prédikálnak az elitek árulásáról, a fehér ember dühéről, a forradalomról, a sivalkodókról. A közeledő télről.
