A tízéves iPhone és az élére állított üdvösség

Nem minden mérhető mindig, és nem is magától értetődő annyira, mint egy gombnyomásra működő applikáció.

Ma tízéves az Iphone, ez a tenyérnyi készülék, amely megteremtette a modern okostelefont, és egyben szédítő távlatokat nyitott a mai kor digitális aszkétái előtt. Nevezetesen annak távlatait, hogy magukat – életfunkcióiktól kezdve szerelmeskedési szokásaikon át emberi kapcsolataikig – számszerűsítsék, kvantifikálják, lemérjék.

És könnyűnek találják.

Ma már mindenre van app – természetesen nem csak az Iphone-okon, az androidos készülékeken is. A matracra helyezett és éjszakai forgolódásunkat másodpercre pontosan regisztráló okostelefonnal részletes grafikont vezethetünk alvási szokásainkról, külön applikációk segítik szabadidős sporttevékenységünk tudományos alapokra helyezését (amelyek nem csupán a lefutott távot, az elért sebességet és az elégetett kalóriát mérik, de előzékenyen figyelmeztetnek, ha úgy érzékelik, túl hosszú ideje fotelbe süppedt életmódot folytatunk). Döbbenetes, de vannak már meditációt segítő appok is, és olyanok, amelyekkel regisztrálhatjuk, milyen gyakran végeztünk el egy rémületes tevékenységet: hívtuk fel anyánkat.

Hozzá kell azonban fűzni, hogy az életrendszerező-élettervező késztetés korántsem új jelenség a nyugati civilizáció történetében. Mintha e kultúrkörben az ember évezredeken át arra várt volna, hogy megjelenjen az Iphone, és tudományos alapokon segítse vagy mérhetővé tegye az ő nagy buzgalmát életének folytonos javítgatásában.

„Amint megébredek, máris eszembe jut kötelességem, és akár egy fürge tengerész, a henyélésnek véget vetek, és úgy pattanok ki az ágyból, mintha egy szerelmetes és hajlandó leányka várna rám” – ezt a mondatot véste naplójába 1763-ban a nagy skót életrajzíró, James Boswell. A valóság némiképp árnyaltabb volt: a legendás naplóíró, akinek neve az angolban a megfigyelések aprólékos rögzítésének kifejezésévé vált (ld. boswellizmus), saját bevallása szerint is sokszor engedett a kísértésnek, és a fürge tengerészkedés helyett a reggeli órákban olykor átadta magát a szunyókálás bűnös élvezetének.

E rossz szokása pedig olyannyira nyomasztotta a derék Bozzyt (így hívta őt Samuel Johnson, akiről Boswell életrajzi munkát írt), hogy visszaalvásgátló szerkezeten törte a fejét. Ennek lényege az lett volna, hogy a mechanizmus egy zsinór meghúzásával az ágyat megemelve a takarók közül a földre penderítse a lustálkodó életrajzírót.

Ha valaki ébredt már fel jégvirágos téli reggelen elégtelen fűtésű, régi angol házban, ahol nincs dupla ablaküveg a hálószobában, az tudja, mennyire nem kellemes otthagyni a dunyhát ilyenkor. Ennek ellenére a szerkezetből nem lett semmi – legalábbis akkor. Kétszázötven évvel Boswell merengése után ma már iparág épül arra, hogy ostorral verjék ki belőlünk a bűnös henyélőt, a halogatót.

A tétlenül töltött idő miatti össznépi bűntudat pedig oly hatalmas, hogy korunk egyik legjövedelmezőbb üzletágává vált a halogatás elleni orvosság feltalálása és értékesítése. Az okostelefonok appjai ennek a háborúnak a valóságos csodafegyverei.

Persze nem csak a telefonos alkalmazásokról érdemes szót ejtenünk. Elég egy pillantást vetnünk arra, hogy az ébresztőóráknak milyen kifinomult változatai rendelhetőek a világhálóról. Van, amely kíméletesen, fokozatosan erősíti fel a lámpafényt, van kerekes változat, amely az ébresztést késleltető gomb lenyomásakor leugrik az éjjeliszekrényről, és igyekszik a padlón rohangálva búvóhelyet találni magának, arra késztetve a szerencsétlen lustálkodót, hogy az ágyából kikelve felkutassa az időzített bombát. Kedvencem a szerkezet, amely a lefekvés előtt gondosan az órába illesztett bankót kezdi el ledarálni, ha a szunyókáló nem nyomja le időben a gombot. A találmány megfelelően nagy címlet behelyezése esetén valóban ösztönző megoldás lehet.

Felsejlik előttem az ébresztőórával küzdő emberek millióinak, milliárdjainak képe, és mindez nagyszerű tablóvá terebélyesedik képzeletemben: egy egész civilizáció dantei purgatóriuma tárul fel, ahol a henyélők számára még lehet üdvösség, és életmódjavító intézkedések sorával egyre feljebb araszolhatnak a tökéletesség felé.

Az egyes lépcsőfokokon guruk biztatják a törekvőket: app-programozók és az önsegítő iparág jeles képviselői, akik közül ki az időbeosztást hatékonyabbá tévő javaslatokkal, ki a helyes diéta meghatározásával, ki újabb és újabb edzésprogramok kidolgozásával egyengeti a rögös utat a letisztult, hófehér, élére állított üdvösség felé.

Mindez nem kevés pénzbe is kerül. A guruknak a paradicsomon innen még enni kell, de lerövidíthetjük az üdvösség felé vezető utat a legjobb app megvásárlásával, ez a bolondnak is megéri.

Az idő pénz, ezt a mondást Benjamin Franklin emelte az önsegítő könyvek alaptézisévé. Őt a műfaj alapító atyjaként is szokás emlegetni, aki megtestesülése volt az amerikai self made man mitológiai figurájának. Ha volt valaha a világtörténelemben, akinek egyszerre jutott mindenre ideje, és semmire sem, aki egyszerre volt képes az időbeosztás művészetével felszabadítani magát, valamint polgártársait, és egyszersmind szomorú rabszolgaságba dönteni életét, akkor Franklin volt az. A tevékenykedés kultuszának amerikai szentje, az ember, akinek minden nyugalomban eltöltött perc veszteség: nyomdász, üzletember, feltaláló, újságíró és politikus volt egy személyben.

Ez utóbbi kapcsán érdemes megjegyezni, Benjamin Franklin közéleti szerepvállalásának gondolatisága, frissessége minden európai számára felvillanyozó hatású lehet, de egyszerre rémisztő is. Különösen a kelet-európai számára – ahol bennünk a Pató Pállá egyszerűsödött Oblomov viaskodik az óraműként csodált germán ember elképzelt rendezettségével.

Franklin például úgy vélte, hogy a politikus áldozza szabadidejét a közjóért, a hivatalért pedig pénzt ne vegyen fel. Szerinte a magas stallumokért kínált csábító fizetés megrontja a politikát, mivel az így a pozíciókért való versengéssé változik.

Nos: ez nyilvánvaló őrültség.

Franklin panaszkodik is, hogy politikai teendői nemegyszer nagyon megnehezítik a dolgát, mivel rengeteg időt vesz el tőle a Pennsylvania állam védelmi bizottságának elnöklése (reggel hattól kilencig) és a kongresszusi munka (kilenctől délután négyig). Ennek ellenére megbízása ideje alatt nem fogadott el fizetést, ahogy ez akkoriban elvárás is volt.

Franklin napirendje művészi alkotás: olyan hitvallás az önjavítás szakirodalmában, olyan gigantikus küzdelem lenyomata, amelyhez fogható Szent Ágostoné lehetett, amikor Vallomásaiban a következő egy évezredre a kereszténység alapprogramjává emelte a lélek és a neki engedetlen hús-vér test viadalát.

Nem véletlenül citáltam ide Szent Ágostont sem. E küzdelem az állandó kísértéssel az önjobbító irodalom alapvető vonása, amelynek erős keresztény gyökerei letagadhatatlanok. (Milyen szépen fogalmazta meg ezt a mi Pázmány Péterünk: „Jobb, hogy most fogjuk el magunkat a torkosságtúl, hogysem örökké éhezzünk és szomjúhozzunk.”)

A lélek és az értelem által helyesnek ítélt cselekvést az újabb korokban már nem egyszerűen a pillanatnyi, a kontrollálatlan érzéki vágyak akadályozzák, hanem egyetlen nagy súlyos hiba, az ősbűn, amire az önjobbítás iránt elkötelezettek minden gyengeséget visszavezetnek: a halogatás.

Ezért van, hogy a helyes napirend kérdése kanonikus jelleget ölt ezekben a könyvekben. 

„Mindent elrakni a helyére” – ezzel a rendszabállyal például sokat viaskodott Franklin, mert alapvetően nem az az embertípus volt, aki rendben tartotta volna dolgait, papírjait. A maxima összeomlással fenyegette a nagy életprogramot.

Gyengeségein, amelyek megakadályozták, hogy a terv elérje célját, vagyis hogy Franklin szert tegyen az áhított „erkölcsi tökéletességre”, szigorú módszerrel próbált javítani: tizenhárom hetes etapokat tervezett naptárjában, amelyek során minden héten egy-egy erényre koncentrált (pl. mértékletesség, tisztaság, önmérséklet stb.), abban bízva, hogy a technikával később beidegződött szokásává lesz ezek mindennapos gyakorlása.

A helyes szokások kialakítása az utóbbi években az emberi elme működését vizsgáló amerikai kutatások egyik leggyümölcsözőbb ága lett. Ez nem független az önsegítő könyvek népszerűségétől és témáitól, amelyeket a mai napig befolyásol Franklin életprogramja. A tizenhárom hetes etapok például ma a „kihívások” villámprogramjaiban élnek tovább, amelyek során a próbálkozók pár hetes kitartást vállalnak egy-egy áhított cél elérése érdekében, a hozzá vezető gyakorlat mellett (ez a diétáktól a szigorú edzésprogramokon át egészen az intellektuális vállalkozásokig terjedhet).

Mindez valójában klasszikus program. Ovidius is megjegyezte: a szokások jellemmé válnak. Sőt. Plutarkhosz szerint a jellem nem más, mint szokások hosszú láncolata.

A mai kor gyermekének szakadatlan keresése azonban mintha némileg személyesebb jelleget öltene. Hogy úgy mondjam: Franklin programja kicsit mintha tágabb horizonttal bírna, mint egy mai fogyókúra, mivel egyik célja a jellem acélozásával a közjó szolgálata volt. Egy egész népet tanítani, ha kell, középiskolás fokon. 

Ennek érzékeltetéséhez elég, ha felidézzük: a feltaláló-politikus volt az, aki a tudás közkinccsé tétele érdekében megalapította Amerika első közkönyvtárát, önkéntes tűzoltóegyletet és kölcsönös felelősségbiztosítási társaságot hozott létre. Találmányait sem volt hajlandó szabadalmaztatni, hogy az újításokat mindenki másolhassa.

Ezzel szemben a mai önsegítő könyvek személyes megváltást ígérnek, az önjobbítás önmagáért való céllá változik, amely elsősorban a személyes boldogság elérését ígéri, nem pedig a közösség ügyének előmozdítását.

Különös, de ez a folyamatos önjobbítás nem hedonista, hanem durván aszketikus jelleget ölt. Olykor a távoli célért való lemondás éppenséggel a boldogtalanság hosszú távú programját eredményezi.

Nem véletlen, hogy Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájában oly gyakran idézi Franklin szavait, akit a kaptalista ember mintapéldányának tekint. Igazságtalan lenne azonban ezt a kényszert, a munkálkodást a szüntelen munkálkodáson Franklin és a kapitalizmus nyakába varrni.

Már az ókori gondolkodók is küzdöttek a jelenséggel, amit a görögök úgy neveztek: akrázia. A fogalom az önuralom hiányát írja le, illetve még inkább azt, ha valaki saját jól felfogott érdeke vagy ítélete ellenében cselekszik. Ha tudja, mi a jó neki, mégis a rosszat választja.

Például tudja, hogy pórul jár, ha még egy órát szunyókál, mégis így tesz. Tudja, hogy meg kéne tennie valamit saját érdekében, mégis halogatja.

A különböző életprogramok és életmód-betartató telefonos applikációk elsődleges üzenete ez: így küzdj az akrázia ellen. Szegény felhasználó örökös nógatása, noszogatása ez, hogy küldje el azt az e-mailt, ne aludjon még egy órát, ugorjon ki az ágyból, kezdjen neki elképzelt életprogramja végrehajtásának.

Az okostelefon pedig méri-méricskéli a megvalósítás mértékét. Statisztikát készít. Életünket leírja, feldolgozza, és kegyetlen kimutatást tár elénk.

Sőt: az Iphone ehhez valamiféle esztétikai élményt is próbál társítani.

A rend iránti igényünk, a törekvés az életünk egyszerűsítésére, átláthatóságára örök küzdelme az egyre szövevényesebb társadalmi viszonyok közé vetett embernek.

És nagy üzlet is.

A gigavállalatok korában gigaüzlet. Így változtat a „letisztult” rend utáni sóvárgásunk minket az „IKEA fészekrakó ösztön rabszolgáivá”, ahogy a Harcosok klubjának főhőse fogalmaz („A katalógusokat lapozgatva azon morfondíroztam, melyik az az étkészlet, amely leginkább kifejezi egyéniségemet.”). Vagy éppen uniformizált receptek alapján készülő magazinok álspirituális feng-shui rovatainak olvasóivá.

A „letisztult” (korunk varázsszava) a konyhapultfelületek, az operációs rendszerek, a telefonos applikációk, az életstílus jelzőjévé vált. A lomtalanítás külön tudományággá.

Miért is? A tömegtermelés elárasztotta életterünket olcsó, ám sokszor haszontalan holmikkal, amelyek gyors és hatékony megoldást kínálnak korábban nem létező problémákra. Csakhogy gyűjtögető-felhalmozó ösztöneink nem tartottak lépést a gyári futószalagok sebességével, így a mindennapjainkat ellepő tárgyak átveszik az uralmat életterünk felett. A modern kori lomtalanítás nem csupán megunt dolgaink kihajítását foglalja magába, hanem egész életünk zűrzavartalanítását is. Visszafoglalását.

Ami, mint a fentiekből is látszik, olykor inkább fixáció, mint a siker felé vezető út.

De nem akarok vizet prédikálni. El kell árulnom, többféle appot használok, és sok olyan eszközt kipróbálok, ami azzal biztat, hogy megkönnyíti a munkámat, rendszeresebbé teszi olykor kicsit zűrzavaros életemet. Nem kérdés, az appírók célcsoportjához tartozom.

Csupán arra tennék egy szerény és apró javaslatot – évtizednyi bolyongás után az appok erdejében –, hogy mi lenne, ha legalább néha elfogadnánk: a dolgoknak nem kell mindig letisztultnak lenniük. Nem minden mérhető mindig és – legfőképpen – nem annyira magától értetődő, mint egy gombnyomásra működő applikáció.

Olykor jó úgy, ahogy csak van: durván, csiszolatlanul és hamar.

Néha az élet pont attól a kis időtől szép, amit még az ágyban töltünk.

Sokszor épp azzal foglalatoskodva, hogy az embert az ágyból kitúró gép működését precízen felvázoljuk magunkban.

###HIRDETES2###