A két kutató úgy találta: minél jobb volt a nyugatnémet televízió vételi lehetősége, annál elégedettebbek voltak a keletnémet rezsimmel az állampolgárok. Vagyis jól tűrték a szürke keletnémet hétköznapokat, ha este egy másik világba menekülhettek.
A szerzőpáros nem hitt a szemének, ezért más számokat is megvizsgált: azt nézték, hogy hányan és hol nyújtottak be kilépővízum iránti kérelmet a hatóságokhoz. Ez akkoriban felért egy öngyilkossággal, hiszen az emigrálási szándékot jelezte, mégis akadtak megátalkodottak. A szám ott volt a legmagasabb, ahol nem lehetett fogni a nyugatnémet adásokat.
Persze lehet, hogy a bőrnadrágos bajor szórakoztatóipar teljesítménye volt riasztó, de az is elképzelhető, hogy egy forradalomhoz mégis kevés a videomagnó és a stencilgép. Ahhoz az is kell, hogy az emberek felálljanak a készülékek elől. Vagy megcsinálja a forradalmat helyettük más, mialatt nézik kedvenc sorozatukat és az alámondásos Rambót.
Amely a korábbi magyarázatok szerint a változás katalizátora volt. Pedig dehogy. Inkább az állandóság támasza.
Riasztó belegondolni: lehet, hogy Amerika hiába költött el az elmúlt évtizedekben milliárdokat a külföldi média támogatására. Az okos emberek, akik meggyőzték a törvényhozókat, hogy az lobbantja fel a szabadság lángját, nem jártak rosszul. Lett jó állásuk, egyetemi tanszékük, ügy, amelyért harcolhattak. Járhattak konferenciára. Csakhogy közben Amerika másik fele is forradalmasított. Elég, ha azt nézzük, a televíziós szórakoztatóiparban a sorozatoknak milyen reneszánszuk van, és hogy ezek a műsorok minden korábbinál több embert láncolnak a készülékekhez. Említhetnénk a számítógépes játékokat is: unatkozó kamaszok hobbijából gigaüzlet lett, és annyira megbabonázza – főleg – a férfiakat, hogy nemcsak a politikát, de barátnőjüket, feleségüket is elhanyagolják.
