Tudja a fene

Ronald Reagan betárcsázós rémálma és a vas felett lebegő hekker, aki végül világpolitikát csinált.

Tizenöt hónappal később Reagan aláírta azt a nemzetbiztonsági direktívát, amely arra figyelmeztetett, hogy fel kell készülni a kormányzati számítógépek elleni kibertámadásokra, mivel a rendszerek sérülékenységét ellenséges szuperhatalmak és terroristák is kihasználhatják.

Tekerjük előre a filmet 32 évvel. Mit látunk? Orosz hekkerügyet a Trump–Clinton választási küzdelem során.

Aztán megint vissza. A Neurománc szereplőinek magánya, elhagyatottsága a számítógép világába menekülő tinédzserek szobáját idézi, ahol mintha a külvilág csak néha villanna fel. A lehúzott redőny lamelláin keresztül.

„Olyan vagyok, mint minden hekker [...], egy kicsit autista” – fogalmazott emlékirataiban Julian Assange. (És ahogy a régi időkről ír, az valóban olyan, mint a Mátrix teremtéstörténete: Amikor a hekkerkedést kezdtem, akkor csupán egy réteggel voltunk a puszta vas felett – utal a mondat egyszerre a Teremtés könyvére és a gépi kódú programozásra, amikor még nem álltak a programozó és a gép közé kényelmesebb, de a processzor közvetlen kódolását már nem támogató programnyelvek.) Nem tudom, olvasta-e tinédzserkorában William Gibsont, de biztosra veszem. Régóta gyanakszom, hogy Assange egyébként helyenként szimpatikus kiberanarchizmusa csak részben következménye némileg hányattatott gyerekkorának. Sokkal inkább meghatározhatták gondolatvilágát a magányos tinédzserek fantáziái, olvasmányélményei.

Ez a kamasz mégiscsak világpolitikát csinált. Ha nem is egy betárcsázós modemmel, de széles sávú interneten. Ronald Reagan rémálma valósággá lett.

Gondolta volna akkor valaki? Gondolta a fene.

De hogy jön ez az egész a szmoghoz, a hideghez, az apokaliptikus víziókhoz? A budapesti nukleáris télben felrémlett előttem, milyen nehéz megmondani, mikor kezdődik el valami abban a nehezen szétszálazható szövetben, amelyet úgy hívunk: történelem. Azért is jutott ez eszembe, mert mostanában egyre-másra futok bele cikkekbe, elemzésekbe, amelyek a nagy gazdasági világválság és a második világháború közötti időszakhoz hasonlítják jelenünket. Az összevetés a 2008-as pénzügyi világválsággal kapott ismét erőre, aztán a menekültválság, az autoriter megoldások iránti választói igény erősödésével, majd Donald Trump elnökké választásával egyre aggódóbb írásokban bukkan fel.

A kétezres évek elején az amerikai elemzőknél főként a kínai államkapitalista modell gazdasági sikerei keltettek félelmet (Kína felemelkedése egy alapvető hayeki doktrínát kezdett ki, hiszen az egyéni szabadságot elvető rendszer elképesztő növekedést produkált). Manapság az illiberális, autokratikus állammodell az elemzők félelmének alapja.

Vajon tényleg egy nagy háború előestéjén találjuk magunkat, és korszakunk kísértetiesen hasonlítana a harmincas évek második felére, amikor Amerika is elbizonytalanodott a demokrácia sikerességében?

Nem eszik olyan forrón a kását. A történelem arra is tanít, hogy az analógiák sokszor igen félrevezetőek. Nagyon kevesen – vagy senki sem – ismerik fel a pillanatot, amikor új korszak van születőben. A leggyatrább politikai elemzéseket általában történészek írják.

Most, hogy kisütött a nap, és talán elkezdődik valami, amit tavasznak hívunk – a szmognak is vége –, az utcán bandukolva én is inkább arra jutok: tudja a fene.