Az angol hidegvér megannyi mosolyt fakasztó anekdotája lelhető fel az elmúlt évszázadok krónikáiban. Mind közül szűkszavúságában is a legkifejezőbb az, amit Lord Uxbridge-ről mesélnek. Az earl a waterlooi csatában tüntette ki magát bátorságával, amikor is a csatatéren újra és újra lovasrohamot vezetett a francia csapatok ellen. Nyolc lovat lőttek ki alóla. A kilencediken nyargalt Wellington mellett, amikor ismét szórni kezdte az ágyúgolyókat a francia tüzérség az angol lovasság felé. Uxbridge egyszer csak, mintha az időjárásról kezdene könnyed csevegést, így szólt a Vasherceghez:
– A mindenit, uram, elvesztettem a lábamat.
– A mindenit, uram, csakugyan! – válaszolta Wellington.
Az Uxbridge lábát amputáló tábori felcser feljegyezte, hogy jelzésére, miszerint kezdené a műtétet, az earl így felelt: „Amikor csak önnek megfelel.”
Uxbridge méltán híres angol understatementjét a Monthy Python 1983-as filmjének (Az élet értelme) egy jelenete is idézi. Ott egy amputált katona hogyléte felől érdeklődik felettese, mire a térdből csonkolt hadfi azt válaszolja: „Kicsit szúr.” (Illetve azt: amikor felébredt, eggyel több zoknija volt a kelleténél.)
George Mikes, a Magyarországról elszármazott újságíró Hogyan legyünk idegenek? című bestsellerében a „Miért nem pánikolnak az angolok?” kérdésre így válaszol: „Pánikolnak, csak éppen nagyon halkan.” Mikes olyanokat is írt, hogy a kontinentális Európában „az embereknek szexuális életük van; az angoloknak meleg vizespalackjaik”. És bár a szigetországban sokan ma is úgy ragaszkodnak a fűtetlen hálószobához és a szimpla üveges ablakhoz, mintha háború lenne, ezt a könyvét az Egyesült Királyságban soha nem bocsátották meg neki.
Az angolok jobb szeretnek olyan nemzetnek tűnni, amely nem a meleg vizespalackjaitól elválaszthatatlan, hanem a pint sörétől. Illetve attól, amit ez tágabb értelemben jelent. Különösen tragikus időkben.
Ezt mutatja a buzgalom, ahogy a brit sajtóban most egy kapatos atyafit próbálnak a nemzeti öntudat példájaként beállítani. A felvételek a férfiról, aki nem hagyta, hogy beleköpjenek a sörébe, először a közösségi médiában jelentek meg a londoni terrortámadást követően.
A képeken és videókon azt látni, hogy a fiatalember unottan slattyog az utcán, kezében sör és cigaretta. Hol magyaráz, hol csak csodálkozva néz ki a fejéből, pedig körötte rohanó nép, rendőr, tört üvegek. Ám ő inkább arra figyel, nehogy egy csepp is kilötykölődjön a pohárból. A „pint man”, ahogy a lapok nevezni kezdték, hamar „valószínűtlen hős”, „dacos brit” lett, aki nem hagyta elrontani az estéjét.
Mindez nem véletlen: az angol pub, ellentétben a kontinentális kocsmával, nem csupán szórakozóhely, hanem közéleti intézmény is. George Orwell Anglia, ó, Anglia! című esszéjében így ír erről: „E kultúra leghívebben olyan dolgokért lelkesedik, amelyek közösségi voltuk ellenére sem hivatalos jellegűek – helyszínük a kocsma, a hátsó kert, a kandalló, vagy éppen egy »jó, forró tea« előtti ücsörgés. [...] Ez annak a szabadsága, hogy saját otthonod lehessen, hogy szabadidődben azt csinálj, amihez kedved van, és ne a föntről diktált szórakozási formát kelljen választanod.” Talán ezért is van, hogy sok más nemzettel ellentétben az angol (vagy a brit) vész esetén tud meríteni a szabadság e kis köreiből.
Hidegvérre Nagy-Britanniának a következő években nagy szüksége lesz. Meg kell vizsgálnia, hogy a kis köröket képes-e megőrizni akkor, amikor saját állampolgárai intéznek ellenük támadást. Olyanok, akik ezeket az értékeket láthatóan nem érzik már magukénak. Mindezt úgy, hogy a Brit-szigetek, ez az óriási hajó a kontinentális Európa partjainál épp felszedi horgonyát, és ismeretlen vizekre vitorlázik.
A fedélzeten minden bizonnyal gyakran hangzik majd el: Keep calm and carry on!
