A képeken és videókon azt látni, hogy a fiatalember unottan slattyog az utcán, kezében sör és cigaretta. Hol magyaráz, hol csak csodálkozva néz ki a fejéből, pedig körötte rohanó nép, rendőr, tört üvegek. Ám ő inkább arra figyel, nehogy egy csepp is kilötykölődjön a pohárból. A „pint man”, ahogy a lapok nevezni kezdték, hamar „valószínűtlen hős”, „dacos brit” lett, aki nem hagyta elrontani az estéjét.
Mindez nem véletlen: az angol pub, ellentétben a kontinentális kocsmával, nem csupán szórakozóhely, hanem közéleti intézmény is. George Orwell Anglia, ó, Anglia! című esszéjében így ír erről: „E kultúra leghívebben olyan dolgokért lelkesedik, amelyek közösségi voltuk ellenére sem hivatalos jellegűek – helyszínük a kocsma, a hátsó kert, a kandalló, vagy éppen egy »jó, forró tea« előtti ücsörgés. [...] Ez annak a szabadsága, hogy saját otthonod lehessen, hogy szabadidődben azt csinálj, amihez kedved van, és ne a föntről diktált szórakozási formát kelljen választanod.” Talán ezért is van, hogy sok más nemzettel ellentétben az angol (vagy a brit) vész esetén tud meríteni a szabadság e kis köreiből.
Hidegvérre Nagy-Britanniának a következő években nagy szüksége lesz. Meg kell vizsgálnia, hogy a kis köröket képes-e megőrizni akkor, amikor saját állampolgárai intéznek ellenük támadást. Olyanok, akik ezeket az értékeket láthatóan nem érzik már magukénak. Mindezt úgy, hogy a Brit-szigetek, ez az óriási hajó a kontinentális Európa partjainál épp felszedi horgonyát, és ismeretlen vizekre vitorlázik.
A fedélzeten minden bizonnyal gyakran hangzik majd el: Keep calm and carry on!
