Az, hogy egy nőt a hajánál fogva a földre rángatnak, letepernek és megaláznak, mert elfütyülte volna, hogy az áhítattal hallgatott király meztelen, szomorú eset. Hogy egyébként minden bizonnyal jó szándékú emberek hajlamosak a tömegben tömegemberként viselkedni, félelmetes, de nem rendkívüli. Igazán ijesztővé azonban akkor válik a tusnádfürdői csörte, ha megnézzük, mi történt a székely leány porba sújtása óta. Nevezetesen az történt, hogy emberi gesztusok helyett (a Fidesz egyik prominense például – bocsánatkérés után – egy kávé mellett akár el is beszélgethetett volna a magányos tüntetővel) a pártvezetés jobbnak látta szabadon engedni a kutyákat.
Bár a cikkek és válaszcikkek alatt sértegetésből, románozó kommentből is akadt bőséggel, ez nem kisebbíti a Fidesz politikusainak és tollforgatóinak bicskanyitogató arroganciáját. Az ugyanis arról tanúskodik, hogy ezek az emberek – a királytól a sajtóispánokig bezárólag – tényleg úgy képzelik el a politikát, mint a futballöltözőt, ahol férfias mulatságnak számít vizes törülközővel kergetni egymást.
Ezt a hátba csapkodós infantilizmust azonban előbb-utóbb pont a magyar nők fogják leverni, nemcsak a Fideszen, hanem az egész magyar politikán.
„A Nőről most persze nincs szó, mint hogy semmiről nincs szó, de a Nő, de a Nő van még valahol.” Ezt írja Márai Sándor a háborús naplójában. Szavai súlyosak, vészjóslók: mintha a férfiak nem csupán vérrel fizetnének majd mindazért, aminek a háború csupán következménye, végkifejlete volt. „Az a bizonyos »Nő«, akit a századeleji elbeszélésekben és regényekben oly gyötrő gondok közepette várt vagy megtagadott egy férfi – írja – [...] egy napon bosszút áll majd; a fegyverek elhallgatnak s a Nő megjelenik az irodalomban és az életben, teljes fegyverzetében, engesztelhetetlenül.”
Napra pontosan 27 évvel ezelőtt, július 27-ére keltezve Csoóri Sándor a Nappali Hold című esszéjében veszi elő ezt a passzust Márai naplójából. Nyilván nem ez írásának fő vonulata, csak mintegy mellékes megjegyzés ez a közéleti háborúba menetelő vitairatban. A mintegy mellékes megjegyzések viszont olykor kibeszéletlenségük okán is súlyosabbak, megdermesztik maguk körül a levegőt. Csoóri tehát azt írja Márai naplóbejegyzéséről, hogy azt nem igazolta az idő, hogy Márai „izgatott jövendölése” megbukott. „Egy világot mozgató Nőhöz, Asszonyhoz nagy érzelmek és nagy szenvedélyek illettek volna – így Csoóri –, sőt szerelembe eső gondolatok is, de sem a háború utáni idők, sem az ötvenes évek légköre nem érlelt meg ilyen szenvedélyeket.” „Plakátlelkű elvtársnőket” és „rajongó kis tanárnőket” említ a kor tipikus nőalakjaiként, és hozzáteszi: a nagybetűs Nő ’56 után sem jelent meg.
