Marsbéli krónikáink

Tényleg csak a kampánygurukon múlna, melyik Magyarországgal ébredünk holnap?

Égetően fontos kérdésről olvastam a minap terjedelmes értekezést. Annyira nyugtalanított a felvetett dilemma, hogy napokig nem tudtam aludni. Aztán rájöttem a megoldásra: a magyarok tényleg a Marsról jöttek.

A Star Trek című tudományos-fantasztikus saga teleportálóberendezéséről van szó. Illetve az eszköz által felvetett filozófiai, lételméleti paradoxonról, amelynek – valami világegyetemeket összekötő titkos féreglyukon keresztül – megvan a kapcsolódása a magyar politikához.

Aki esetleg nem értené, hogy miről beszélek: a Star Trekben központi szerepet játszik az a teleportálómasina, amelynek révén az űrhajó legénysége különféle helyekre tudja átsugározni magát, megspórolva a fáradságos és időigényes utazást. A szerkezet elgondolása azonban több problémát vet fel, mint amennyit megold. (Sokan elméláztak már ezen a kérdésen, én a legutóbbi, részletes gondolatkísérletet az Aeon internetes magazin cikkében olvastam, de a szerző is szabadkozik – miként én is most –, hogy az egész kérdéskört előtte is átgondolták már mások, máshol, hasonlóképpen.)

Szóval, a teleportálógép valahogy úgy működik, hogy a delikvens fellép egy pódiumra, amely kis lokálok kabarészínpadához hasonlítható (némileg futurisztikusabb kivitelben), majd a készülék – közelebbről el nem magyarázott módon – feltérképezi az űrhajóst a legelemibb elemi részecskéjéig. Ezután ezt a térképet szintén nem részletezett metódussal elmenti a mobiltelefonénál megbízhatóbb memóriába. Majd az adatokból, amelyeket gyorsabban lehet utaztatni a hideg és kíméletlen világűrben, mint a lélegző, hús-vér embert, a kozmonautát ismét felépíti fizikai valójában egy másik helyszínen.

Az eredeti példánytól aztán valamiképp megszabadul. (Elképzelhető, hogy van erre egy tömegsír az űrhajó fedélzetén – erről a Star Trek alkotói szemérmesen hallgatnak.) 

Ha az embert atomjai összességének tekintjük (elrugaszkodunk a képzettől, hogy van valami megfoghatatlan „szellem a gépben”, amely önazonosságához tartozik), és a berendezés képes ugyanúgy visszaépíteni atomról atomra a kozmonautát, ahogy feltérképezésének pillanatában létezett, akkor el kell fogadnunk, hogy a művelet után ugyanazt az embert kapjuk: agyának neuronkapcsolatai is teljesen ugyanazok, tehát emlékei az otthoni húslevesről, az első csók ízéről azonosak lesznek azéval, aki az űrhajóban a teleportálást követően szemétdombra került.

Az ügy akkor válik érdekessé, ha elképzeljük a következőket. Űrhajóst küldünk a Marsra, és a járművet felszereljük egy vadonatúj teleportberendezéssel is. Űrhajósunknak azonban útközben elfogy az ivóvize meg a kétszersültje, és biztos lehet benne, hogy nem éli túl a visszautat a Földre. Nincs semmi baj, ott a teleportberendezés. Csakhogy van abban egy kapcsoló, amely rendkívüli dilemma elé állítja az utazót. Nevezetesen: ez a kapcsoló azt szabályozza, hogy a berendezés megőrizze-e a Marson az eredeti példányt, vagy megszabaduljon tőle.

Ha a kapcsolót a „nem” állásba helyezzük, elgondolkodhatunk ugyan rajta, hogy az űrhajós, akit a Földre teleportáltunk, ugyanaz az ember-e, mint aki belépett a gépbe a Marson, vagy csak a másolata. A kérdés viszont ebben az esetben nem annyira lényeges, mivel emberünk saját magaként fog önmagára tekinteni, hiszen emlékei megegyeznek a Marson elpusztított űrhajóséival: arra emlékszik majd, hogy ott belépett az ördögi szerkezetbe, emitt meg kilépett belőle. Hogy mi történt korábbi fizikai valójával, ez technikai kérdéssé silányul.

A gondok akkor kezdődnek, amikor a kapcsolót „igen” állásba helyezzük. A teleportálás pillanatától két űrhajósunk lesz. Egy, aki a Marson ragadt, és valószínűleg hamarosan éhen hal. Egy pedig, aki megkönnyebbülve lép ki a Földön a masinából, és végre hazait ehet.

Melyik az igazi?

Mondhatjuk-e, hogy a teleportált változat (emlékeinek, benyomásainak, meggyőződéseinek stb. összességével együtt) csak másolat? Vagy mindkettő autentikus, önazonos és öntudatos?

És vajon mit gondolnak egymásról ezek az űrhajósok, tudván tudva, hogy egy távoli bolygón létezik belőlük még egy? Mit gondol utolsó, gyötrelmes perceiben a Marson ragadt „példány” békésen ebédelő földi másáról? Hogyan érez marsi eredetije iránt a teleportált változat? Vagy netalán – vadító gondolat! – valamiféle kvantumhatás révén tudatuk összemosódik, egymásra vetül, és ez a dupla én egyszerre éli meg a marsi nélkülözés és a földi bőség tapasztalását?

A gondolatkísérlet azért izgalmas, mert egy sor sokkal komolyabb kérdést is felvet önazonosságunkról. Cseréljük fel a térbeli dimenziót az időével! A kérdés így szól: ugyanaz az ember vagyok-e reggel, ébredéskor, mint az, aki este lefeküdt aludni? Vagy éppenséggel: az vagyok-e, aki egy másodperccel ezelőtt voltam? Vagy ez az identitás, az én, amellyel magamban összekötöm két időpillanatban létező példányomat, csupán illúzió?

És arról még nem is beszéltünk, hogy mint minden ember alkotta szerkezet, a teleportálóberendezés is meghibásodhat. Előfordulhat, hogy a másolat űrhajós egyik atomja egy kicsit arrébb csusszan a térkép materializálódásakor, és az új ember személyiségében ez jóvátehetetlen változásokat eredményez. Az is megtörténhet, hogy e változások következtében jobb ember lesz belőle. A hiba metafizikája ez. Mint az evolúció során, amikor a hibásan másolódó DNS új változatokat hoz létre. Ezek a változatok lehet, hogy sikeresebbek lesznek elődjeiknél – de lehet, hogy nem –, esélyt mindenesetre teremt a hiba a fejlődésre. Mintha a világegyetem, de legalábbis az élő szervezetek törvényei is úgy lennének megalkotva, hogy a hiba újra és újra előfordulhasson, a mutációk pedig olykor életképesebb egyedeket, máskor sorvasztó betegségeket idéznek elő.

„Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível” – lényegíthetnénk át a mephistói mondatot. Közben eszembe jutott egy másik amerikai sci-fi, amely ugyanezt a problémát a Star Trek optimista nagyvonalúsága helyett némileg nyomasztóbban kezeli. Ray Bradbury lidérces novellájáról van szó. Címe: Lázálom. A történet a következő. A tizenöt éves Charlest betegség dönti ágynak. A háziorvos skarlátra gyanakszik, ám a fiú érzi, tapasztalja, tudja, hogy nem egyszerű betegségről van szó. A fertőzés a lábából a feje felé haladva sejtről sejtre átveszi a teste fölött az irányítást. Mi több, átlényegíti, és azok a sejtek, amelyek megfertőződtek, már nem Charlest alkotják, hanem valaki mást. Hiába próbálkozik, a fiú nem tudja ezt elmondani környezetének, ahol a lázálomnak tudják be a valószínűtlen beszámolót. Csakhogy a novella szerint ez az átváltozás valós, és az egyik éjszaka visszavonhatatlanul és végleg befejeződik.

Aztán reggel a betegség tünetei megszűnnek, az orvos meglepődik a rendkívül gyors gyógyuláson, a külvilág gyógyultként tekint a fiúra. Holott egészen más történt: már nem Charles fekszik az ágyban, hanem maga a fertőzés. Egy új és gonosz valaki, akiről senki nem tudja, hogy nem az, akinek gondolják.

Tulajdonképpen Bradbury novellája is a teleportálós dilemma problémáit feszegeti. Ha az ember csupán sejtjeinek összessége, akkor miképpen lesz ugyanaz, aki előző nap volt? A horrorisztikus elgondolás szerint ez egyáltalán nem garantált, és éjszaka bármi megtörténhet!

Az igazán ijesztő az, ha Bradbury novelláját allegóriának tekintjük. S azt véljük, hogy mindez érzékletes kép a társadalomban, a társadalom szövetében zajló változások leírására. Ijesztő, mert mélyen belénk ivódott a tudás valami tönkretett aranykorról, arról, hogy mindent csak rosszabbá tesz az idő. Ez a fertőzés, ez a lezüllesztő, nem engedi a rossznak, hogy jót tegyen. Ahogy A torinói lóban Bernhardt monológjában Krasznahorkai László vizionálja: „mindent megrontottak, amit megszereztek, és mivel egy sunyi, egy alattomos, egy aljas harcban mindent megszereztek, meg is rontottak mindent, mert ezek amihez hozzáértek, márpedig hozzáértek mindenhez, azt megrontották, és így ment ez a teljes győzelemig, megszerezni és megrontani, megrontani és megszerezni, így ment ez az egész a diadalmas végig, de mondhatom másképp is, ha akarja, mert hozzáérni, ezzel megrontani, és így megszerezni, vagy hozzáérni, megszerezni, és így megrontani ”

A teleportálás során felvetődött lidérces kérdés még lidércesebben jelenik meg tehát, ha elvonatkoztatunk magunktól, és egy nehezebben megfogható identitást veszünk alapul.

Mondjuk a magyarokét.

Egyik nap azt olvasom egy felmérésben, hogy ha most lennének a választások, a kormánypárt simán hozná a kétharmadot: annyira jól működik a migránsokkal riogató, félelemre építő kommunikáció, hogy az ország népe fegyelmezett határvadászszázadként sorakozik fel a párt mögé a haza védelmére.

A másik nap azt olvasom egy másik felmérésben, hogy az emberek sokkal fontosabbnak tartják az oktatást és az egészségügy kérdését a migráció problémájánál, és jobban bíznak az Európai Unióban (amely az utóbbi időben nem éppen hatékony elgondolásairól volt híres a bevándorlás kérdéskörében), mint a magyar kormányban.

Na most akkor, melyik az eredeti, az igazi Magyarország? Ez a Soros-plakátokkal, közmédiával befolyásolt-működtetett, amely minden idegszálával a bevándorlás amúgy valóban súlyos problémájára tekint, és ellenségként kezel mindenkit, aki nem így tesz?

Vagy az, ahol az emberek többsége megnéz, mérlegel, mereng, és jobban aggódik amiatt, amit lát és tapasztal maga körül, mint azért, amit a köztévé elé tár? Azért, hogy hova fog iskolába járni a gyerek? Hogy miért haveri stadionokra költik azt a pénzt, amit az egészségügyre is lehetne költeni? És hogy miképpen lesz versenyképes a XXI. században az az ország, amely „nemzeti tőkésosztályát” kontraszelekcióval, haveri alapokon teremti meg?

Ha az utóbbit, a reménykedőt és gondolkozót hagytuk hátra, megvan-e még a Marson valahol? Ott a magasban? Milyen hiba történt, míg az egyikből ez a migránshordáktól rettegő másik lett? És milyen állásba helyeztük a kapcsolót, amikor ez a történelmünk balvégzetű korszakaiból már jól ismert, szorongó és önveszélyes változat ideteleportálódott?

Éhen halt-e már a Marson felejtett önmagunk? Ha nem, visszahozhatnánk-e valahogy?

Vagy lehet, hogy mint valami dr. Jekyll és Mr. Hyde, tudathasadásos módon, mindkettő egyszerre létezik? És ráadásul bennünk? Ha így van, tényleg csak a kampánygurukon múlna, melyikkel ébredünk holnap? És melyikkel 2018 áprilisában?