A szeretet ünnepére készülődve említést tennék egy különleges receptgyűjteményről. Ez a szakácskönyv kivételesen nem a rizsfelfújt vagy a sütőtökkrémleves rendhagyó elkészítésének titkaiba avat be. Hanem abba, hogyan kell házilag bombát készíteni, hidakat felrobbantani, vasútvonalat aláaknázni. Egyszóval csupa olyan hasznos ismeretről, amire egy valamirevaló anarchistának vagy terroristának szüksége lehet.
Az anarchista szakácskönyv – noha egyes országokban betiltották – első, 1971-es amerikai kiadása óta több mint kétmillió példányban kelt el, és ebben nincs benne az interneten terjedő megannyi kalózváltozat. Pedig William Powell egyáltalán nem értett ahhoz, amiről írt. Bár a kiadványt előszeretettel olvasgatták terrorcselekmények és iskolai ámokfutások elkövetői, kétséges, hogy a benne foglaltaknak gyakorlati hasznát vették. A szerző az általa papírra vetettekből soha semmit nem próbált ki, útmutatói annyira hiányosak, hogy leginkább önveszélyesnek minősíthetők.
Az egész ügy még 1969 decemberében kezdődött, amikor az akkor 19 éves William feladta eladói állását New York egyik könyvkereskedésében, és bevette magát a városi könyvtárba. Három és fél hónapig szinte csak aludni járt haza: ez idő alatt a könyvtárban hozzáférhető katonai kézikönyvek alapján megírta Az anarchista szakácskönyvet. Hogy miért? Akkoriban boldog-boldogtalan kiáltványokat fogalmazott, könyvárusunk is torkig volt a Nixon-kormányzattal, és nem volt ínyére az a kilátás sem, hogy bármikor megkaphatja katonai behívóját, amely akkor Vietnámba szólt. Vállalkozását így szolgálatnak tekintette, amely közkinccsé teszi az állam ellen alkalmazható erőszak ismereteit.
A „szakácskönyv” valójában nem is útmutató, inkább forradalmi kiáltvány: egy utcán zavargó kor lenyomata, amelyben a dühös állampolgár fenyegető üzenetet küld az államhatalomnak. Powell azonban túltolta a biciklit: a könyv őrült siker lett. Később aztán – amikor marxistából megtért keresztény lett – már hiába próbálta levetetni a kötetet a könyvesboltok, majd az Amazon kínálatából (a kiadói jogokkal ugyanis nem ő rendelkezett). Az FBI ügynököket állított a szerzőre és kiadóra, de aztán ejtette az egészet: Edgar J. Hoover nyomatékosította, hogy szervezetének nem feladata a cenzorkodás.
Az Egyesült Államokban az anarchisták Ronald Reagan elnöksége idején már kimentek a divatból. Jó tizenöt évvel később, az internet forradalmával lettek ismét menők, de már más ruhában léptek a nagyközönség elé: a technokülönc, a nerd és a geek öltözetében, amikor is valamiféle kiberutópia kísértete kezdte bejárni a Szilícium-völgyet. Aztán felbukkant Julian Assange kiberanarchizmusa is. Azóta a Google, a Facebook és a hozzájuk hasonló megavállalatok követték az utópistákat a kibertérbe, de a „tartalmi szűrésben”, úgy tűnik, nem lesznek annyira finnyásak, mint egykor az FBI. William Powell pedig mindeközben – valahol Franciaországban, 2016-ban – a másvilágra költözött. Ráadásul úgy, hogy ez a világsajtónak fél évig fel sem tűnt. Ami a dühös polgárokat illeti, azt hiszem, manapság nem sokan vannak, akiket lázba hoz a gerillaharc demokratizálásának kísérlete. A nyolcvanas évektől egyre inkább az a meggyőződés vált uralkodóvá, hogy a hatalom ellen erőszakkal fellépni nem célravezető, a változást ki-ki kezdje inkább saját magán. Ez lesz a világmegváltás új módszertana. Az ellenállás így a politikai térből az életmódmagazinok lapjaira költözött. A forradalomból mozgáskultúra, népszerű pszichológia, jógaterápia és – gluténmentes – szakácskönyv lett.
A vállalatok jó érzékkel ismerték fel a pazar üzleti lehetőséget: az okosóra, a futócipő, a jógamatrac már nem csupán árucikk, hanem a változás és az önmegvalósítás ígérete. Íme társadalmi küzdelmeink új terepe: a bevásárlóközpont, magunkról szőtt utópiánk csarnoka.
Képzeld el, dzsingl bell.
