Az Egyesült Államokban az anarchisták Ronald Reagan elnöksége idején már kimentek a divatból. Jó tizenöt évvel később, az internet forradalmával lettek ismét menők, de már más ruhában léptek a nagyközönség elé: a technokülönc, a nerd és a geek öltözetében, amikor is valamiféle kiberutópia kísértete kezdte bejárni a Szilícium-völgyet. Aztán felbukkant Julian Assange kiberanarchizmusa is. Azóta a Google, a Facebook és a hozzájuk hasonló megavállalatok követték az utópistákat a kibertérbe, de a „tartalmi szűrésben”, úgy tűnik, nem lesznek annyira finnyásak, mint egykor az FBI. William Powell pedig mindeközben – valahol Franciaországban, 2016-ban – a másvilágra költözött. Ráadásul úgy, hogy ez a világsajtónak fél évig fel sem tűnt. Ami a dühös polgárokat illeti, azt hiszem, manapság nem sokan vannak, akiket lázba hoz a gerillaharc demokratizálásának kísérlete. A nyolcvanas évektől egyre inkább az a meggyőződés vált uralkodóvá, hogy a hatalom ellen erőszakkal fellépni nem célravezető, a változást ki-ki kezdje inkább saját magán. Ez lesz a világmegváltás új módszertana. Az ellenállás így a politikai térből az életmódmagazinok lapjaira költözött. A forradalomból mozgáskultúra, népszerű pszichológia, jógaterápia és – gluténmentes – szakácskönyv lett.
A vállalatok jó érzékkel ismerték fel a pazar üzleti lehetőséget: az okosóra, a futócipő, a jógamatrac már nem csupán árucikk, hanem a változás és az önmegvalósítás ígérete. Íme társadalmi küzdelmeink új terepe: a bevásárlóközpont, magunkról szőtt utópiánk csarnoka.
Képzeld el, dzsingl bell.
