Szeretném remélni olykor, hogy ez az egész csak egy nagy kísérlet része. Hogy a színfalak mögül előlép a kandi kamera stábja, és a megértő harcsabajuszú meg a hosszú lábú szőke megmutatja, honnan videózták értetlen vagy dühös reakcióinkat, nevetségessé válásunk rettenetét. Mert az nem lehet, hogy ezt komolyan gondolják.
– Ismeretlen személyek ismeretlen teherautókkal különböző tevékenységeket végeznek itt a városban, és hát nem tudunk róluk sem semmilyen információnk nincs róluk – így talált szólni Ács Rezső szekszárdi polgármester az őt faggató újságírókhoz, miután sajtótájékoztatót hívott össze arról, miként szivárognak a városba Soros-gyanús civil szervezetek. Többet nem tudott előadni erről, talán úgy gondolta, ennyi is elég. Akkor foglaljuk össze helyette: nem tudjuk, kik, nem tudjuk, mivel, nem tudjuk, mit csinálnak. De veszélyben a haza.
Ez már nem az ürgebőrbe varrt békaemberek szintje. Ez a béka alatt van. Ebben már történet sincs. Szeretném hinni, hogy a kandi kamerások után Orbán Viktor is előbukkan majd a függöny mögül. Kiáll a színpadra – mondjuk arra, amelyre 2002 áprilisában, a parlamenti választás bukott első fordulója után kiállt. Amelyen akkor azt mondta, hogy „mindannyian érezhetjük, hogy itt ma valami elkezdődött”. Kiáll, és mond nekünk valamit erről az egészről. Máskülönben kénytelenek leszünk azt hinni, hogy már akkor sem gondolta komolyan. Jobban mondva, már akkor is valami egészen mást gondolt komolyan.
Akkor, 2002-ben sokan, nagyon sokan azt érezhettük, Orbán komolyan gondolja. Hogy ott, a vereség előszobájában, dacból és akarásból hosszú, de felemelő küzdelem veszi kezdetét. Hogy miért is? Azért, amit akkoriban jobb híján polgári Magyarországnak hívtak. Ahol nem a laposföld-hívők, a távgyógyász sarlatánok, a valóságshow-hősök és a rémhírterjesztők szellemi nívója lesz az irányadó. Hanem mondjuk Németh Lászlóé vagy Márai Sándoré.
Mi maradt ebből? Terry Black? A Ripost? A Miniszterelnökségen készülő Origo? A „Soros-terv”? És ki nevet a végén?
Európában a második világégés előestéjén már volt egy meglehetősen látványos tűzijátékba forduló előadás arról, milyen az, amikor a politika az irracionalitás felé fordul. Amikor népvezérek legelemibb félelmeinket, legsötétebb indulatainkat Cipollaként varázsolják hatalommá. A kontinens szerencsésebbik felén a háborút követően ezért létezett valami ki nem mondott politikai egyezség. Egyetértés arról, hogy sok mindent lehet, de a bikát nem engedhetjük újra szabadon. Nem tehetjük meg ismét totemállatnak, nem szabadíthatjuk el atavisztikus vezérerejét. Azaz van egy határ, amit nem lépünk át.
Nem, Orbán Viktor nem Hitler. Nem, Orbán rendszere nem fasizmus, és nem is terrorállam. De átlépett egy határt, ahonnan az európai politikában nincs visszaút: a polgári Magyarországot lecserélte a legsötétebb indulatokkal játszadozó ösztön-Magyarországra.
Annak idején, amikor Gyurcsány Ferenc végigverette Gergényi Péterrel a pesti utcát, a liberális Hajós Andrásban volt annyi becsület, hogy a Hír TV-be bemenjen, és szépen megkérje az ámokfutásba kezdett miniszterelnököt: ugyan mondjon már le. Bemegy-e most valaki a Fidesz értelmiségi holdudvarából ugyanabba a stúdióba, hogy felemelje a szavát a döbbenet ellen, ami a propagandasajtóban és a közmédiában, a kormányplakátokon és a fideszes sajtótájékoztatókon nap nap után szembejön velünk?
Vannak kétségeim. Pedig Gyurcsány Ferenc bukása magával rántotta a balliberális értelmiséget is. Mégis, a Fidesz szellemi emberei egyelőre riadtan, de némán tekintgetnek a barátságos, meleg szobából a migránsozó-sorosozó télbe.
Talán ők is arra várnak, hogy meglebbenjen a függöny, előlépjen a szónok, és elmondja, nem gondolta komolyan. És ahogy tizenhat éve arról beszélt, hogy „itt valami elkezdődött”, most kimondja: „Kedves barátaim, köszönöm, hogy eddig kitartottak. Itt most valami befejeződött.”
