Én készséggel megértem, hogy sokan aggódnak a világ jövőjéért, amikor Trump elnök reggeli Twitter-üzeneteit olvassák. Felettébb nyugtalanító, amikor e sárgolyó első számú vezetője azzal kezdi a napját, hogy az előző esti tévéműsort kritizálja sértődötten. Ilyenkor összerezzenünk, vajon hány méter van az éppen a telefonon babráló elnöki ujj és a között az aktatáska között, amelynek segítségével ki lehet adni bizonyos interkontinentális ballisztikus rakéták indítására az engedélyt. Ami után a sárgolyón sem első számú, sem utolsó számú vezető nem lesz. Csak sár.
Azt is hozzá kell azonban tenni ehhez, hogy az utóbbi hónapokban sok esetben azok szellemi vagy szakmai integritása is meredek romlást mutatott, akik arra érzik hivatottnak magukat, hogy Donald Trumpot az ész és a haladás jegyében a Fehér Házból mielőbb kiakolbólítsák. E kritikákból ugyanis olykor éppen az ész tűnik el nyomtalanul.
Érzékelhető, hogy a hisztériává terebélyesedő Trump-ellenes hangulatban, a kattintásvadászat jegyében komoly orgánumok is sokat veszítettek szakmai hitelességükből (a CNN mélyrepülése például egyre nyilvánvalóbb). Amikor a német Der Spiegel január eleji címlapján Trumpot az evolúciós visszafejlődés fokozatait bemutató sor végén elő-előemberként ábrázolták (ez önmagában is fáradt vizuális klisé), elfogott kicsit a bizonytalanság. Nem önsorsrontó-e ez az egyre inkább komikusan mágikus jelleget öltő vagdalkozás?
Korábban tiszteletre méltó világlapok züllesztik olykor egy vuduszeánsz színvonalára Trump-kritikájukat: mintha abban reménykednének, hogy elegendő tűszúrással kikergethetik a tévét bámuló és későn kelő Trumpot az ovális irodából. Az elnök lustaságát, tahóságát vagy korlátoltságát sugalló sztoriknak se szeri, se száma, miközben – attól tartok – a lényegről mindez nem mond semmit.
Egyre többen hívják fel a figyelmet erre a problémára. Legutóbb az elnökkel nemigen rokonszenvező David Brooks keltett feltűnést, amikor a The New York Times hasábjain Michael Wolff Trump-könyve kapcsán egyenesen az „antitrumpizmus” hanyatlásáról írt, nagy feltűnést keltve a demokrata táborban. Brooks arra figyelmeztetett: Donald Trump nem egyenlő az adminisztrációval, amely olykor főnökétől függetlenül is hatékonyan teszi a dolgát – más kérdés, hogy intézkedéseivel eközben az Egyesült Államokat és a világot milyen irányba taszajtja.
Egy vezető teljesítményét eleve tévedés lenne megítélni csupán extravagánsnak ható szokásai alapján. Itt volt például Churchill (elnézést az összehasonlításért), akinek háborús hatékonyságát láthatóan nem korlátozta, hogy kora délutánig általában ki sem kelt az ágyából, és onnan irányította a Brit Birodalom még haló poraiban is igen tekintélyes méretű maradékát.
Eközben úgy tűnik, az, ami Churchill viselkedésében arisztokratikus hóbort volt – vagy éppen személyes autonómiájának biztosítéka –, az Trumpnál egy olyan műsor része, amellyel elérheti, hogy a média ne a lényegre koncentráljon.
De mit csinál eközben a populáris Trump-ellenes mozgalom? Ha úgy adódik, egyes vezéralakjai boszorkánygyűlést szerveznek „A” Donald New York-i felhőkarcolója vagy a washingtoni Fehér Ház elé, hogy ráolvasással kipurgálják onnan a gonoszt. Ez nem vicc: számtalan ilyen tömegrendezvényt tartottak az elmúlt évben az Egyesült Államokban. A magát mérvadónak tartó sajtó egy része pedig nemegyszer komoly politikai fejleményként állítja be az efféle, a popbaloldal legrosszabb kellékeit felvonultató ostobaságokat.
Pedig ha például a közelmúltban elfogadott adócsökkentési csomagról a retorikai mázat lepucoljuk, akkor láthatjuk a lényeget. Azt, hogy
miképpen terelik a pénzt a leggazdagabbak felé, hogyan segítik a minden eddiginél nagyobb tőkekoncentrációt Amerikában, és hogy hogyan folytatódik változatlanul a középosztály kifosztása.
