A kilikai közjátéknak érdemes megemlíteni egy másik epizódját is. Néhány évvel Pompeius hadjárata előtt a kalózok az akkor még szenátor Julius Caesart is fogságba ejtették. Feljegyezték, hogy Caesar méltatlanul alacsonynak tartotta a megállapított váltságdíjat, és követelte a kalózoktól, hogy kérjenek érte többet. A megemelt összeg megérkezett, a kalózvezér szabadon engedte Caesart. Aki aztán hadsereg élén tért vissza, és az egész bandát keresztre feszíttette.
Van erről egy remek dráma is. Szálinger Balázs írta, Köztársaság a címe. A mű cselekménye a fogság idején játszódik, és az egyik jelenetben tanulságos párbeszéd bontakozik ki a birodalomalapítást tervező kalózvezér és a hatalom csúcsát célba vevő Caesar között. A kalóz – aki szerint minden államforma jó idea alapján kezdi életét, „majd elfajul, és kikristályosodik a mocsokban” – arra buzdítja a szenátort, csatlakozzék hozzá, mert a régi Rómának leáldozott. Caesar nemet mond, mert az újat másként képzeli el: „Mindenki azt csinálja, amiben ő a legjobb – mondja –, s ha valaki mindenben a legjobb, hát csinálja ő a mindent.”
Magyarországon is csinálják már a mindent. Persze nem vitás: ahogy a kalózveszély is létezett egykor, a migránsválság is súlyos probléma. Ám a politika művészetének sötét oldalához tartozik, amikor ilyen bajból hatalmi céllal hisztériát kreálnak. Az eredmény ráadásul a legtöbb esetben kétséges. Ha megnézzük, hova fajult a Fidesz pánikkampánya – ahol Brüsszel, Soros és az ENSZ után már Bécs is ellenség, és a teljes ellenzék hazaáruló –, nehéz megállapítani, vajon ez még dráma vagy inkább már bohózat.
