Kalózok

A rendkívüli helyzetekben kikényszerített rendkívüli felhatalmazás jó eséllyel a totalitárius rendszerek felé löki a politikát.

A Római Köztársaság szívében történt. A kilikai kalózok akkor már régóta garázdálkodtak a Földközi-tengeren, az állam mégis türelmes volt velük: sok gondot okoztak, de megbízhatóan szállították a rabszolgákat a gazdagok ültetvényeire. Ám Kr. e. 68-ban olyan pofátlanságra vetemedtek, amely megrendítette Róma polgárait. A martalócok a főváros kikötőjén, Ostián ütöttek rajta, a konzuli flotta ott horgonyzó hajóit a tenger fenekére küldték, és két szenátort is magukkal hurcoltak váltságdíj reményében.

Szemtelenebb támadás volt ez, mint két évezreddel később repülőket vezetni az ikertornyoknak egy másik birodalom szívében. El is uralkodott a pánik, olyannyira, hogy egy évvel később átverték a szenátuson a nem minden hátsó szándék nélkül bedobott lex Gabiniát. A törvény rendkívüli hatalommal ruházta fel Pompeius Magnust, és a tábornoknak elég volt három hónap arra, hogy a kalózokat megsemmisítse – a pánikreakció tehát kissé túlzó volt. A törvény viszont, ami a hadjárat idejére voltaképpen az egész köztársaságot egyetlen parancsnok irányítása alá helyezte, precedenst teremtett. Pár évtizeddel később Augustus már úgymond jogszerűen számolta fel a régi rend maradékát.

Az angol Robert Harris, aki erről az időszakról néhány éve regényt írt, publikált akkoriban egy véleménycikket is a New York Timesban, mintegy figyelmeztetve a terror elleni háborúba belegabalyodó amerikaiakat a rendkívüli törvénykezés és a politikai számításból előidézett hisztéria veszélyeire. Pompeius húzását „a politikai tankönyvek legrégebbi trükkjének” nevezi: nem más ez, írja, mint „a pánik felkorbácsolása, amelynek során aztán minden ellenkező véleményt »puhának« vagy éppen »árulónak« lehet bélyegezni”.

A rendkívüli helyzetekben kikényszerített rendkívüli felhatalmazás jó eséllyel a totalitárius rendszerek felé löki a politikát. Vég nélkül lehetne sorolni a példákat, most idézzünk csupán egyetlen szakavatott összefoglalót. A náci Németország birodalmi marsallja, Hermann Göring a nürnbergi per során cellájában amerikai kihallgatójának így beszélt: „Az emberek mindig rávehetők arra, hogy beálljanak vezetőik mögé. Ez könnyű. Csak annyit kell tennünk, hogy elmondjuk nekik, támadás alatt állunk, valamint elítéljük a pacifistákat amiatt, hogy híján vannak a hazafiságnak, és hogy veszélynek teszik ki a hazát. Minden országban így megy ez.”

A kilikai közjátéknak érdemes megemlíteni egy másik epizódját is. Néhány évvel Pompeius hadjárata előtt a kalózok az akkor még szenátor Julius Caesart is fogságba ejtették. Feljegyezték, hogy Caesar méltatlanul alacsonynak tartotta a megállapított váltságdíjat, és követelte a kalózoktól, hogy kérjenek érte többet. A megemelt összeg megérkezett, a kalózvezér szabadon engedte Caesart. Aki aztán hadsereg élén tért vissza, és az egész bandát keresztre feszíttette.

Van erről egy remek dráma is. Szálinger Balázs írta, Köztársaság a címe. A mű cselekménye a fogság idején játszódik, és az egyik jelenetben tanulságos párbeszéd bontakozik ki a birodalomalapítást tervező kalózvezér és a hatalom csúcsát célba vevő Caesar között. A kalóz – aki szerint minden államforma jó idea alapján kezdi életét, „majd elfajul, és kikristályosodik a mocsokban” – arra buzdítja a szenátort, csatlakozzék hozzá, mert a régi Rómának leáldozott. Caesar nemet mond, mert az újat másként képzeli el: „Mindenki azt csinálja, amiben ő a legjobb – mondja –, s ha valaki mindenben a legjobb, hát csinálja ő a mindent.”

Magyarországon is csinálják már a mindent. Persze nem vitás: ahogy a kalózveszély is létezett egykor, a migránsválság is súlyos probléma. Ám a politika művészetének sötét oldalához tartozik, amikor ilyen bajból hatalmi céllal hisztériát kreálnak. Az eredmény ráadásul a legtöbb esetben kétséges. Ha megnézzük, hova fajult a Fidesz pánikkampánya – ahol Brüsszel, Soros és az ENSZ után már Bécs is ellenség, és a teljes ellenzék hazaáruló –, nehéz megállapítani, vajon ez még dráma vagy inkább már bohózat.