Mark Zuckerberg várost épít. Nem a virtuális térben, nem is a Holdon. A kaliforniai Menlo Parkban, ahol a cég egyébként is tekintélyes méretű központja található. A tervezett településnek már neve is van, mintha valami pásztori idillből kölcsönözték volna: Willow Village. Azaz Fűzfafalu. A sajtóban azonban inkább csak Zucktownként emlegetik a leendő települést, melynek tervezői azzal számolnak, hogy pár éven belül 35 ezren dolgoznak majd a cégnek, és sokan közülük ott is fognak lakni. (Az irodaházak köré 5000 lakás és ház, bevásárlóközpont, valamint szálloda és szórakoztatólétesítmények felépítését tervezik.)
Érdekes kérdés, hogy az a cég, amely nem éppen jó pásztor módjára sáfárkodott rá bízott személyes adatainkkal, miképpen képzeli városaink jövőjét. A projektről eddig megjelent újságcikkek alapján elmondható: gyakorlatilag úgy, hogy eztán nem a munkát visszük haza, hanem az otthonunkat visszük be a munkahelyünkre. Vagyis a jövő városainak legalább egy része olyan, a külvilág felé egyébként nyitott negyed lesz, amelynek épületei közvetlenül egy-egy óriásvállalat munkahelyeinek szomszédságában helyezkednek el, építésüket, fejlesztésüket, szolgáltatásaikat és fenntartásukat pedig nem az önkormányzat finanszírozza, hanem maga a cég. A nekibuzdulás nem csupán a Facebookra jellemző. A Google-nak is van hasonló projektje, az Alphabet Cityként emlegetett, tervezett település (a keresőóriás anyacége az Alphabet Inc.) szintén 5000 otthonnal büszkélkedhet majd.
A késztetés, hogy a vállalatok ne csupán munkaidőben kössék magukhoz munkavállalóikat, hanem egész életüket megszervezzék, nem új keletű. Az ipari forradalmak óta rengeteg ilyen település született. Ezek egyik első és máig híres példája a skóciai Glasgow mellett található, 1786-ban alapított, ma már kultúrörökségnek tekintett New Lanark, amely egykor a közeli textilüzemek munkásainak biztosított otthont. Hogy mekkora hatásuk volt ezeknek az építkezéseknek a XX. században, arra talán elég példának említeni a csehországi Bata cipőgyár történetét, melynek szakemberei a vállalati decentralizáció jegyében világszerte több tucat várost építettek üzemeik köré (Európában, Amerikában és Ázsiában is) – sajátos urbanisztikai örökséget és sok előremutató elképzelést hagyva az utókorra. Ennek tükrében a Facebook és a Google terve egyáltalán nem nevezhető túlontúl nagyra törőnek.
Persze amennyi sikeres projektről tudunk, éppen annyi a rémtörténet is. Olyan vállalati települések, amelyekről egy idő után mindenki inkább menekült, és amelyek sorsát aztán a dinamit pecsételte meg. És akkor még nem is említettük azokat a városépítő utópiákat, amelyek az állami tervezőasztalokon születtek, és amelyek a szocialista embertípus megteremtése érdekében uniformizálták és házgyárosították lakókörnyezetünket. Könnyen lehet, hogy a digitális óriásvállalatok városutópiái is nagy hatással lesznek az elkövetkező évtizedek urbanizációjára. Egyáltalán nem mindegy, milyen előjellel.
A lényeg itt is a részleteken múlik. Nem törvényszerű, hogy ezek az elképzelések valamiféle elviselhetetlen falansztereket eredményezzenek. Jó esetben e negyedek lehetnek a jövő városainak kísérleti laboratóriumai is, amelyek újításai nem csupán a vállalatok népének életét teszik könnyebbé.
Ilyen laboratóriumokra végső soron nagy szükségünk lenne. Mára nyilvánvaló: a tömeges kiköltözés, az érintetlen, zöld területek beépítése, az alvóvárosok pusztító magánya zsákutca. Újra ki kell találni városainkat, mert fenntarthatatlan folyamat, ha (például a megfizethetetlen ingatlanárakkal) arra késztetjük a lakókat, hogy elmeneküljenek onnan. Ehhez azonban az kellene, hogy mindezt ne csupán egyes nagyvállalatok tekintsék kiemelt feladatnak, hanem az elvileg a közérdeket szem előtt tartó politika is.
Különben az egésznek csak annyi hozadéka lesz, hogy végül majd az irodában is aludhatunk.
