Persze amennyi sikeres projektről tudunk, éppen annyi a rémtörténet is. Olyan vállalati települések, amelyekről egy idő után mindenki inkább menekült, és amelyek sorsát aztán a dinamit pecsételte meg. És akkor még nem is említettük azokat a városépítő utópiákat, amelyek az állami tervezőasztalokon születtek, és amelyek a szocialista embertípus megteremtése érdekében uniformizálták és házgyárosították lakókörnyezetünket. Könnyen lehet, hogy a digitális óriásvállalatok városutópiái is nagy hatással lesznek az elkövetkező évtizedek urbanizációjára. Egyáltalán nem mindegy, milyen előjellel.
A lényeg itt is a részleteken múlik. Nem törvényszerű, hogy ezek az elképzelések valamiféle elviselhetetlen falansztereket eredményezzenek. Jó esetben e negyedek lehetnek a jövő városainak kísérleti laboratóriumai is, amelyek újításai nem csupán a vállalatok népének életét teszik könnyebbé.
Ilyen laboratóriumokra végső soron nagy szükségünk lenne. Mára nyilvánvaló: a tömeges kiköltözés, az érintetlen, zöld területek beépítése, az alvóvárosok pusztító magánya zsákutca. Újra ki kell találni városainkat, mert fenntarthatatlan folyamat, ha (például a megfizethetetlen ingatlanárakkal) arra késztetjük a lakókat, hogy elmeneküljenek onnan. Ehhez azonban az kellene, hogy mindezt ne csupán egyes nagyvállalatok tekintsék kiemelt feladatnak, hanem az elvileg a közérdeket szem előtt tartó politika is.
Különben az egésznek csak annyi hozadéka lesz, hogy végül majd az irodában is aludhatunk.
