Ma már nem világvárosokat építünk. Minek még több embert odacsődíteni, ahol mi sem férünk el? Vonzóbb kifejezés az okosváros, ami sugall némi intelligenciát és egyben az élhetőség ígéretét is. Jól hangzik. De mit is jelent pontosan az, hogy egy város nem buta, hanem okos? Elsősorban adatokat. Sok-sok adatot rólunk, lakókról. Azt jelenti, hogy a város irányítói igyekeznek minél több információt összegyűjteni a várost „használók” szokásairól, majd annak segítségével kiépíteni a hatékonyabb közszolgáltatásokat. Illetve abba az irányba taszigálni a viselkedésünket, hogy a köz szempontjából előnyösebb legyen.
A minap a brit The Guardian közölt elgondolkodtató összeállítást arról, hogy Hollandia bizonyos városaiban mennyire előrehaladott a kísérletezés ezzel – és hogy az új technikai megoldások olykor milyen rémisztő „mellékhatásokkal” járnak. Enschede például olyan szenzorokat telepített közlekedési csomópontjaira, amelyek képesek érzékelni az elhaladó autók utasainál lévő okostelefonok wifijeleit (akkor is, ha a készülékek nincsenek rácsatlakozva semmilyen hálózatra), majd a telefont azonosító úgynevezett MAC-címet rögzíteni, elraktározni. A cél? Szeretnék megismerni a városba bejárók kedvelt útvonalát, közlekedési szokásait, hogy ennek megfelelően hatékonyabb forgalomszervezést alakíthassanak ki. A mellékhatás? Egy csomó személyes adat arról, ki mikor hol volt. Bár az ilyen projekteknél mindig hangsúlyozzák, hogy az adatok névtelenek, nem kötődnek személyhez, belátható, hogy a határt könnyű átlépni. Ha az adatokat egy bűnügyi eljárás során a rendőrség kikéri, neveket is képes a telefonok mellé rendelni, felhasználva az adatbázisokat a nyomozás során.
Az okosvárosok mérnökei jellemzően a közszolgáltatások eszközeibe telepítik azokat az érzékelőket, amelyek révén információk gyűjthetők szokásainkról. Eindhovenben például a szórakozónegyedben gyakran zavarják meg a köznyugalmat a kapatos mulatozók. Hogy ne kelljen minden utcasarokra rendőrt állítani, a köztéri lámpaoszlopokba az előbb említetthez hasonló wifiérzékelőket, kamerákat és mikrofonokat (!) építettek. Ez utóbbiak szokatlan zajok esetén automatikusan riasztják a rendőrséget, hogy a kezdődő utcai randalírozást a kiérkező járőr csírájában elfojthassa. Akinek a mikrofonokról esetleg Orwell 1984 című regénye jut az eszébe, azt meg kell nyugtatnunk: a technológia inkább Huxley Szép új világát idézi. A mérnökök azzal is kísérleteztek, hogy baj esetén automatikusan csökkentik a közvilágítás intenzitását, remélve, hogy így lelohasztják a kiabálók harci kedvét. De olyan is tervbe van véve, hogy a dulakodás észlelésekor a lámpaoszlop automatikusan narancsillatú felhőbe burkolja az utcaszakaszt, ami a kutatások szerint mérsékelheti a küzdelemben részt vevők agresszivitását. Íme a XXI. század monitorok mögött ülő társadalommérnökei, akik a közvilágítás mellett egyre több kiegészítő szolgáltatást nyújtanak majd az „okos” városokban.
Riasztó az is, hogy a közszolgáltatások kiépítését és működtetését az önkormányzatok egyre inkább magáncégeknek szervezik ki. Utrechtben például több mint nyolcvan okosvárosprojekt fut: betörés-előrejelző rendszertől „okoskukáig” és „okos lámpaoszlopig” van minden, olyan mobil parkolóautomata is, amely jelzi, ha a gépkocsi-tulajdonosnak adóhátraléka van az önkormányzatnál. A város olyan elánnal vonta be a magánvállalkozásokat a projektekbe, hogy már maga sem tudja, melyik cég milyen adatokat gyűjt.
Nekünk, magyaroknak kétszeresen is elgondolkoztató lehet ez a technikai térhódítás. Ha a közvilágítási projekteket kurtán-furcsán elnyerő Tiborcz István-féle cég LED-világítás mellett okosvárosokat is ígérne majd nekünk, az szerintem nem lenne jó hír. Én legalábbis nem szeretnék bekerülni az adatbázisaikba.
