A boldogság nyomában – Még ma vegyünk Ferrarit!

Vannak a világon érthetetlen dolgok, például hogy miért járnak az emberek méregdrága, ám mégis kommersz típusokkal, ha különlegességeket is vehetnének maguknak.

A kereslet olyan, mint az áradó Duna: mindig a legkisebb ellenállás irányába halad. A legkisebb ellenállás pedig általában arra van, amerre a pénzünkért értékarányosan a lehető legjobb szolgáltatást kapjuk, s a jelek szerint az ideális csomag a „mainstream” gyártók kezében van, akik akkor is képesek 40-60 milliós modelleket értékesíteni, ha azokból reggelente három is áll egymás mögött a körúti dugóban.

Szomorú, de rá kell ébrednünk, hogy a józan ész legyőzi a gyerekkori álmokat, s be kell valljuk, hogy ez alól magunk sem képezünk kivételt. A múlt héten például egy Mercedest volt szerencsém tesztelni, ami bizony a saját szempontjaim szerint és magánemberként szólva tökéletes volt, pedig újonnan többe kerül, mint régi vágyam, egy Ferrari 575 Maranello. 12-16 millió forintos összeggel a zsebemben mégis a stuttgartiak kereskedésében csöngetnék, mert a rideg valóság bizony gyorsan fejbe kólintja az embert.

Nemzetközi porondon is közismert kollégánk, Chris Harris története is ezt a sajnálatos tényt támasztja alá. A szakember ugyanis múlt nyáron szintén nagy vágyát teljesítette be, amikor egy Ferrari 599 GTB-t gördített a garázsába – illetve gördített volna, ha a széles sportautó befért volna a kapuján. A különcséggel járó problémák tehát kezdetüket vették, s végső soron Chris alig egy év után fájó szívvel kényszerült megválni az ágaskodó csődörtől, hiszen annak nem egészen 5000 kilométerre vetített fenntartási és üzemeltetési költségei elérték a 3,6 millió forintos összeget.

A csodálatos dallamokon szóló V12-es motor fogyasztását persze nem is illik pedzegetni, de tény, hogy aki a gyári ~21 literes átlag közelében tartja az autó étvágyát, attól Enzo Ferrari személyesen venné el a slusszkulcsot, s akkor az adókról, a rendeltetésszerű használatból fakadóan gyakorta cserére érett abroncsokról, vagy éppen a szervizszámlákról még nem is szóltunk. Nem véletlen, hogy az alig futott maranellóiak már nagyságrendileg 24 millió forinttól kelletik magukat, ami újkori áruknak az infláció dacára is alig harmada, s manapság kevesebb mint egy tisztességes családi kombi ellenértéke, így aztán a kínálati légypapír csapdája hathatósan vonzza az édesszájú rajongókat.

Tanulság? Részben van. Elsőként az a megállapítás, hogy mire egzisztenciálisan megérnénk arra, hogy beteljesítsük a vágyainkat, addigra legtöbbünknek benő a fejünk lágya, hogy aztán beállhassunk abba a végtelenül hosszú és unalmas sorba, aminek az eleje is csak a szürke hétköznapok sanyargató pénztárához vezet. Ebből persze eredeztethető az a „jó” tanács is, hogy bizony amint lehetőségünk van megfontolatlanul betejesítenünk a vágyainkat, azonnal fejest kell ugranunk a feneketlennek tűnő kútba, még mielőtt a józanság megrészegítve eltántoríthatna minket az igazi boldogságtól – még ha az tiszavirág-életű is.