Hugo névvel éledhet fel az exjugoszláv autógyártás?

Nini, egy új ígéretes prototípust, a néhai jugoszláv autóipar mára már teljesen reménytelennek tartott önálló újjáéledésének első fecskéjét látom agg álruhába bújtatva?

Nem, mindössze egy kissé megfáradt, s a rajta lévő por mennyiségéből ítélve hosszú ideje kényszerű pihenőre kárhoztatott öreg Yugo oldalán egykor szebb napokat megélt, módosított, a mai korral harmonizált márkajelezés csillant szemembe, melynek egyszerre volt humoros és ironikus bája, ahogy fityiszt mutat a sanyarú történelemre.

Hátborzongató belegondolni, hogy jelenünkben mennyire idejétmúlttá vált az egykor sokkal szebb napokat megélt Yugo márkanév, hisz Jugoszlávia felbomlásával s a véres harcokkal nemcsak a név erejének, de a térség autógyártásának is talán menthetetlenül befellegzett a délszláv háborúban. Ha nincs az először 1953-ban feltűnt olasz licencadó, a Fiat, bizony több ezer munkahely vált volna történelemmé, mert a gyár régi modelljeinek modernizálása az évek múlásával meddő küzdelemnek bizonyult.

De vajon eljön majd déli szomszédunknál az újabb fejezet, amikor a Skodához vagy a Daciához hasonlatosan valamely nagy nyugati gyár – mondjuk a korábban a Puntót, manapság az 500L-t is a Zastava üzemében gyártó Fiat – láthat-e még akkora potenciált a márkában, hogy újra leporolja a régi logót, ahogy tette a 2005-ben indult projektben, melynél a Punto egy darabig Zastava 10 névvel látott napvilágot? Egyáltalán van értelme, vagy ami még velősebb kérdés: lehet-e létjogosultsága őrizni a régi rendszerekre, keleti márkákra emlékeztető betűsorokat, vagy dőlniük kell, mint megannyi agg jelképnek?

Ki így, ki úgy látja – egy biztos: aki a háborút testközelben élte át, akinek a családja, szerettei máig őrzik a harcok sebeit, akik látták, mivel jár, ha emberek józan emberi indokok nélkül egymás ellen fordulnak, egymás életére törnek, azoknál nem különösebben elítélhető, ha a Yugo feliratot a sokkal barátságosabb, történelmi mivoltában lágyabb Hugo névre cserélik.

Gondoljunk bele, milyen furcsa fintora volt a sorsnak, hogy a Zastava – vagyis Szerbia legrégebbi ipari komplexuma – a hetvenes–nyolcvanas években még igen nagy léptekkel próbálta meghódítani az Egyesült Államokat, és több mint 145 ezer Yugót adtak el öt év alatt a tengerentúlra. Sokan nem tudják, de a jugoszlávok még automata váltót is terveztek büszkeségeikbe, sőt volt olyan modelljük is, amely Florida típusnevet kapott.

Aztán jó néhány esztendővel később, 1999-ben a háború sodrásában az autógyár pont azoknak a NATO-légicsapásoknak vált célpontjává, amelyekben a döntő légi haderőt Amerika képviselte. A Szövetséges erő fedőnévvel jelzett hadműveletben egyébként 160 ezer négyzetméter üzemrész szenvedett komoly károkat, további 160 ezer négyzetméter gyárterület pusztult el, és számos ember sérült meg a két éjszakán át tartó bombázások során. Néhány rosszmájú ember különben – nem kismértékű ízléstelenségről tanúbizonyságot téve – sokat élcelődött azon, hogy az amerikaiak a gyatra minőségű export-Yugók miatt akarták a föld színével eggyé tenni a kragujevaci üzemet.

Persze élcelődés ide vagy oda, tény, hogy a kezdetben olcsóságukkal kecsegtető jugoszláv autók megítélése az újvilágban drasztikusan romlott a megbízhatatlan és nem túl biztonságos konstrukció miatt, ezzel párhuzamosan teret adva a vicciparnak is, mely jobbnál jobb poénokat kapcsolt a Yugókhoz. Egy örök gyöngyszem a száz közül: a tervezők csak azért fejlesztettek hátsó ablakfűtést autóikhoz, hogy ne fázzon a tulaj keze, amikor tolja a járművét. Egy másik pedig szóvicc: you go, but your car doesn’t, azaz te mész, de az autód nem.

Egy picit tovább csavarva a történetet, a komoly háborús károkat szenvedett – 1851-ben Vojnotehnicki zavod, azaz Hadászati Műszaki Intézet néven anyakönyvezett – szerb üzem történetének furcsa fintora, hogy már megalakulásakor is hadiipai termékeket gyártott, majd az illetékesek a harmincas években a Forddal, a második világégést megelőzően, 1939-ben szintén az amerikaiakkal kötöttek üzletet, hogy a nemzeti haderőt Chevrolet járművekkel ajándékozhassák meg.

Jóval később, egészen pontosan 1953-tól ugyancsak amerikai négykerekűeket, Willy’s Jeepeket gyártottak a Zastava sorai. Érdekes módon a Fiattal kötött házasságból sem maradtak ki a katonai járművek, ugyanis a kulcsfontosságú szerződés 1954-es aláírása után egy évvel már olasz eredetű terepjárók gördültek ki a kragujevaci gyárból Zastava Campagnola névvel.

Mindezek tükrében megvan a maga bája annak, hogy mily bölcsen gyógyította be egy sok kínnal írt korszak sanyarú emlékeit a Yugo oldalán az idő vasfoga. A horvát kisutcába újra és újra besettenkedő napsugarak és a tenger felőli szellők hátán érkező sós levegő hathatós munkával oldotta le a hithű jugoszláv műanyagöntő-ipar dicső Y bötűjét, amely így az út menti porba került száműzetésbe, lehetőséget adva az alkoholos filccel kimívelt H betűnek, hogy az autó a történelem számos viszontagsága után szimbolikusan ledobhassa múltját és egy barátságosabb, a mai korhoz jobban illő névvel simuljon bele környezetébe. De a kérdés továbbra is fennáll: vajon lesz tovább?