Kezdődött azzal, hogy az LMP képviselői oda- és egymáshoz láncolták magukat a bejárathoz, abból a célból, hogy megakadályozzák a munkájukat végezni kívánó képviselők bejutását az Országgyűlés épületébe. Ilyen tiltakozási technikát elsősorban olyan különböző kicsiny, nyugati, radikális baloldali és un. ökomozgalmak szokták alkalmazni, amelyek számottevő tömegbázissal és társadalmi támogatással ugyan nem rendelkeznek, ellenben mindenképpen az újságok címlapjára szeretnének kerülni (lásd például Greenpeace).
A botrányra mindig éhes politikai bulvármédia a nyilvánvaló törvénysértésnek köszönhetően megfelelő teret adott a liberális párt akciójának, ezzel december 23-ára meg is adta a politikához kapcsolódó közbeszéd alaphangját. Itt azonban háromfelé válik a történet, ahol minden egyes részletet érdemes vizsgálni a politikai szereplők (kormány és ellenzék) cselekvésének szempontjából:
1. Miért ezt a formáját választotta az LMP a bojkottnak?
2. Milyen reakciót adott a többi, kormányellenes párt?
3. Ilyen helyzetben hogyan reagál(ha)t a kormány?
1. Természetesen itt sem az LMP találta fel a politika spanyolviaszát. Fentebb már utaltam rá, hogy az ilyen típusú akciók mintája már régóta ismert a nyugati demokráciákban, így a modell-követés rögtön tetten érhető. Ám maga a módszer egy más területen (gerillahadviselés) már az ókorban megjelent, majd – különösen a XX. században – stratégiai szintre emelkedett.
Quintus Fabius Maximus Verrucosus római hadvezér az elsők között volt, aki felismerte, hogy vesztett helyzetben elkerülendő a nyílt ütközet, hiszen ez, ha győzelmet nem is, túlélést még biztosíthat a stratégiát alkalmazó számára. Egyáltalán nem meglepő módon ugyanezen logikát fejlesztette tovább két kommunista lázadó az elmúlt évszázadban, nevezetesen a hírhedt Mao Ce-tung és a szélsőbaloldali mozgalmak ikonja, Che Guevara. A gerillahadviselés a gyengék fegyvere és szinte semmiben sem különbözik a modern terroristák stratégiájától, ez utóbbi talán még közelebb is áll a gerillapolitizálás mai formájához. Ugyanis míg katonai értelemben a számottevően erősebb ellenség kifárasztása és legyengítése, majd végső soron a hatalom megszerzése lehet a cél, addig a terroristák egy-egy akciójuknál már nem is feltétlenül ügyük végső győzelmét célozzák meg, megelégszenek a politikai pánikkeltéssel és a hőn áhított címlap-szereplésükkel.
Nem is történt más Szenteste előtt egy nappal az Országgyűlés épületénél: a parlamenti politizálástól megtörten, a sikertelenség frusztrációjától hajtva az LMP a gyengék végső fegyveréhez nyúlt.
2. Egy terrortámadás általában súlyos katasztrófát idéz elő. A katasztrófa pedig vonzza a furcsa lelkületű nézőket, turistákat. Így tökéletesen találó volt Rétvári Bence hasonlata, mikor az LMP-akció médiavisszhangját látva odatóduló szocialista és gyurcsányista politikusokat katasztrófaturistáknak nevezte. Természetesen érthető, ha a politikai versenytársak által megszerzett „15 perc hírnévből” ők is részesedni kívántak. Ám felmerül a kérdés: a remélt politikai hasznot vajon nem annulálta-e az a szánalmasság határait már jócskán súroló igyekezet, amivel – hétköznapi nyelven szólva – „el akarták magukat vitetni” az mszp/gyurcsányista képviselők. Minthogy ezen igyekezetükben végül sikerrel jártak, azaz a rendőrség előállította a jogsértő politikusokat, így már csak annak vizsgálatára van szükség, hogy megfelelő válaszlépés volt-e a rendőrségi intézkedés?
3. Az akciót követően a kormányzat, azon belül a rendőrség előtt álló válaszlehetőségek egyike sem kecsegtetett rövidtávú politikai sikerrel. Ugyanis ha nem lépnek fel, azaz nem szüntetik meg a Parlament blokádját, az a vád érhette volna őket, hogy törvénysértések maradtak következmények nélkül. Ha előállítják a részvevőket, az eset súlyánál sokkal nagyobb médiavisszhangot generálnak, amely már a nemzetközi sajtó ingerküszöbét is átugorhatja (lásd: tiltakozó ellenzéki képviselőket állított elő a rendőrség Magyarországon).
A dilemmát – jól vagy rosszul – végül a második opcióval oldották fel. Mégis különbséget kell tenni az LMP aktivistái és a szocialista/gyurcsányista politikusok között. Hiszen addig, amíg az előbbiek tulajdonképpen az Országgyűlés működését akadályozták – és ezért intézkedett velük szemben a rendőrség –, addig a második csoport már a rendőrség munkáját hátráltatta és nehezítette azzal, hogy nemes egyszerűséggel elfoglalta a rendőrségi furgonokat. Érdekes, hogy ezt korábban senki sem tette szóvá. (Gondoljunk csak bele: mi történne bármelyikünkkel, ha egy rendőrségi intézkedés közben beülnénk egy rendőrségi gépkocsiba és nem lennénk hajlandóak kiszállni belőle…)
Végül játszunk el azzal a gondolattal, hogy rendőri intézkedés nélkül mi is történhetett volna? A dolgozni kívánó képviselők besétálnak a Parlamentbe és törvényeket alkotnak, az LMP-s aktivisták a kamerák lámpáinak és a fényképezőgépek vakuinak kereszttüzében még melegednek egy darabon, aztán leszáll az éj, a bent szavazó képviselők hazatérnek családjaikhoz, másnap pedig eljön a kis Jézus. (Budapesten december 23-án éjjel mínusz egy Celsius fok körül alakult a hőmérséklet.)
Vajon hol lettek volna az LMP-s, szocialista és gyurcsányista képviselők?
