A vörös rezsim vágóhídra küldi a katonáit

Július 20-án a kommün vezérkara könnyelműen támadást indít a román királyi haderő ellen a Tiszántúlon, hogy az antant által megszabott demarkációs vonal mögé kényszerítse őket.

Július 20-án a kommün vezérkara könnyelműen támadást indít a román királyi haderő ellen a Tiszántúlon, hogy az antant által megszabott demarkációs vonal mögé kényszerítse őket. Erre viszont a Vörös Hadsereg – létszámát, képzettségét, felszereltségét, tartalékait tekintve – egyáltalán nincs felkészülve. Az offenzíva eleinte jól halad a meglepett ellenféllel szemben, két nap múlva azonban a visszájára fordul. A bukaresti kormány egységei 24-én ellentámadásba mennek át. Július 26-án a Vörös Hadsereg visszavonulásra kényszerül az óriási túlerő miatt, teljes rendezetlenségben özönlik Budapest felé. A párizsi békekonferencia ugyanaznap nyilatkozatot bocsát ki, amelyben a Magyarország elleni gazdasági blokád feloldását attól teszi függővé, hogy eltávolítják-e a kommunista kormányt.

Eközben zavartalanul folytatódik a vörösterror. Július 19-én egy politikai megbízott, Chlepkó Hantos Ede ellenforradalmiság címén, minden bizonyíték nélkül, egy rosszindulatú feljelentés nyomán letartóztat három magas rangú csendőrt: Fery Oszkár altábornagyot, valamint Borhy Sándor és Menkina János alezredest. A tábornokot és a főtiszteket a Mozdony utcai laktanyába hurcolják, amely Cserny József terrorkülönítményeseinek egyik központja. A Lenin-fiúk az épület pincéjében kegyetlen kínzásokkal próbálják beismerő vallomásra bírni az elfogottakat. Miután ez nem sikerül, a kivégzésükről határoznak. Július 22-én a vízmelegítő csőre akasztják föl őket egymás után; aki nem hal meg rögtön, azt brutálisan összeszurkálják. Ezután a holttestüket leviszik a Dunához és a vízbe dobják.

Július 20-án Domonyban egy direktóriumi elnököt is agyonlőnek: Oravetz István megakadályozza, hogy egy vörösőr megtiltsa egy lakodalmas háznál a zenét, amiért nem szervezett muzsikusok szolgáltatják, mire egy másik vörösőr végez vele. Aznap Szabolcsban három helyi lakost is agyonlőnek vöröskatonák a románokkal folytatott harcok közepette. Mindszent határában 22–23-án ismeretlen terroristák vagy vöröskatonák lőnek agyon három személyt. Mezőtúron 23-án Sipos András nyugalmazott csendőrőrmestert lövik le ellenforradalmi magatartás miatt a terrorlegények. Egyazon napon Szentesen Fejes Károly helyi vállalkozó feleségét lövik agyon vöröskatonák.

Szintén 23-án Szentesen a lovas kocsin Csongrád felé utazó budapesti dr. Czobor Tibort lövi főbe egy vöröskatona. 25-én a tiszafüredi út mentén egy ismeretlent lőnek agyon vöröskatonák. Július 26-án Tiszaroffon vöröskatonák elhurcolják az otthonából Endre István uradalmi gazdát ellenforradalminak minősített magatartása, nyilatkozatai miatt, valószínűleg a direktórium feljelentése alapján. A hatgyermekes családapát átviszik a Tiszán túlra, megkínozzák, összeszurkálják és agyonlövik, majd a folyóba hajítják. Bár az ügyészség 1920-as jelentése nem ismerte a tettesek kilétét, leszármazottja közlése szerint a helyiek tudták a külföldre szökött gyilkosok nevét. 1945 után veterán vöröskatonákként ünnepelték a hazatérő elkövetőket.

A napisajtóban az a feltűnő, ami hiányzik belőle: a magabiztos, fennhéjázó interjúk, megszólalások a bolsevik kommün vezetőitől. Ugyanígy elmaradnak a Népszava hasábjairól a népbiztosok beszédeiről a beszámolók – mivel már alig vannak ilyen jellegű rendezvények. Amiket pedig meghirdetnek, mint az úgymond nagy világsztrájk napjára, 21-re, a főváros és az ország néhány pontjára, azokról már nem jelennek meg tudósítások, ami azt sejteti: a diktatúra ellenére csak kevesen jelentek meg rajtuk. Kun Béla külügyi népbiztos és társai azonban töretlenül, vakon hisznek benne, hogy csak napok kérdése, és eljön a világforradalom, amely a burzsoá nacionalista kormányokat egy csapásra megdönti. Nagy reményeket fűznek a július 21-i, az orosz és a magyar proletárdiktatúra melletti úgynevezett világsztrájkhoz.

A Népszavában július 23-án csupán a harmadik oldalon hozzák A proletárság nemzetközi tüntetése címmel a hírcsokrot. Az írják: „A különböző országokban hatalmas erővel nyilatkozott meg a proletárság öntudata, hogy tiltakozva emelje föl messzehangzó szavát a kapitalista imperializmus vérengző garázdálkodása ellen.” A rövid összegzéseken „Angolországtól” Norvégiáig azonban még az elvakultan optimista tálalás ellenére is átüt a csalódásuk, hisz sokkal többet, elsöprő forradalmi áttörést vártak.