A kutatás során a szakemberek arra kértek fel nem túl régóta józan alkoholistákat, hogy számoljanak be róla, mikor fordult elő utoljára, hogy ittak és emiatt rosszul érezték magukat. Mivel sokan nem szívesen vállalják fel a szégyenérzetüket mások előtt, a szakemberek a válaszok kiértékelése mellett arra is figyelmet fordítottak, ki milyen testtartásban ült a beszámoló közben, vagyis a póz, ahogy elhelyezkedett – például összegörnyedt hát, leesett vállak – nem árulkodott-e arról, hogy az illető szégyelli magát. A vizsgálat részeként négy hónap elteltével valamennyi személyt megkérdezték arról, józan-e még.
A vizsgálat kimutatta, hogy azok a résztvevők, akiknél a viselkedésük és a felvett testtartásuk utalt arra, hogy szégyellik magukat ivási szokásaik miatt, nagyobb eséllyel estek vissza az alkoholizmusba, ugyanakkor ez az összefüggés nem volt kimutatható azoknál, akik saját szavaikkal számoltak be a szégyenérzetükről, nem csupán a testbeszédük árulkodott erről.
A tanulmányt vezető Jessica Tracy és Daniel Randles, a British Columbia Egyetem pszichológusai hozzátették, hogy a vizsgálatból nem csupán az esetleges visszaesés volt megjósolható, de annak súlyossága is. A szakemberek ezután ugyanezt a vizsgálatot a bűntudat érzésével kapcsolatban is elvégezték, ám ott nem volt kimutatható semmilyen kapcsolat a bűntudat és a visszaesés között. A szégyenérzet és bűntudat két különböző dolog, hiszen aki szégyelli magát, az úgy érzi, valami olyat tett a múltban, ami már elválaszthatatlanul az ő része marad, míg aki bűnösnek tartja magát, az csupán annyit érez, hogy tett valami rosszat a múltban, amit még jóvátehet.
A szakemberek a Clinical Psyhological Science című lapban megjelent tanulmányukban hangsúlyozták, hogy pont a fenti különbség miatt fordulhat elő, hogy egyes alkoholistákat segítő programok jobban működnek, mint a többi, a hatékonyságnak ugyanis az a kulcsa, hogy a betegekkel ne azt éreztessék, hogy valami szégyenteljes dolgot műveltek, hanem azt, hogy valami rosszat, amit ki lehet javítani.
