A részlegesen siket újságíró, Charlie Swinbourne beszélgetést kezdeményezett az olvasók körében, és felvetődött a tüsszentés témája. Swinbourne megfigyelte, hogy a siketek tüsszentéskor nem adják ki a jellegzetes „hapci” (angolul: achoo) hangot, amit a hallók többsége kiad – ez a tulajdonság csak egy azon a humoros listán, amit „A hallók 10 legbosszantóbb szokása” című listáján megemlít.
Természetesen az „achoo” nem egyetemes, csupán az angol ajkú tüsszentők használják. A franciáknál az „atchoum”, Japánban a „hakasun”, a Fülöp-szigeteken pedig a „ha-csing” a magyar „hapci” szó megfelelője. A tüsszentés közben kiejtett szó és az erre adott udvarias „egészségedre” olyan kulturális szokás, amit neveltetésünk során veszünk fel. Nem meglepő tehát, hogy a brit siketek, különösen a jelnyelvet használók, nem teszik hozzá az „achoo” szócskát ehhez a természetes tevékenységhez.
A siketek tüsszentéséről nem sok kutatás készült, létezik azonban egy, amely a siketek nevetésével foglalkozik. A University College London Siketség és Nyelvi Kutatóközpontjának igazgatója a Siket jelnyelvet használók nevetése című tanulmányában úgy írja le a siketek nevetését, mint ami „egyértelmű és könnyen azonosítható”, ugyanakkor „változatosabb, mint a halló emberek jellegzetes nevetése”. Bencie Woll professzor szerint az ilyen „vegetatív hangokat” módosíthatjuk, de nem szüntethetjük meg.
„Amikor nevetünk, nem készakarva próbáljuk kimondani, hogy »ha-ha«. Ez csupán a torkunkban bekövetkező változások következtében kiadott hang. A tüsszentést és a nevetést elfojthatjuk vagy felerősíthetjük annak megfelelően, mi tűnik éppen társadalmilag a legmegfelelőbbnek.”
