Bejárás

Ezek azt sem tudják, mennyit kérhetnek, azok meg azt sem tudják, mennyit éri meg adni.

A zöldet már megszokta a szemük, úgyhogy az illatra figyeltek fel először, ami megcsapta az orrukat: fenyő. Egy egész erdőnyi állt a delegáció előtt. A fák nem voltak szépek. Mindegyiknek volt legalább egy törött ága, a legtöbbön pedig még maradt néhány üres szaloncukorpapír. A leveleik nagy része is elhullott már, de mégis, a kidobott karácsonyfáktól olyan illat áradt az egykori sertésvágóhídon, mint egy hegyvidéki fenyvesben. A fák sűrűjében meg egy borostás, bakancsos kis ember, levágott ujjú kesztyűben. Mosolygott, de nem úgy, mint az elegáns férfiak, és nem is úgy, mint az elegáns férfiak kínján magában mulató Szajol Aranka. Vendégváró kocsmárosok arca szokott ilyen szívélyesen őszinte lenni. Nem mondott semmit, csak állt, de mindenki megindult felé, egyszerűen kezet akartak fogni vele. Kinyújtott jobbjukat akkor sem húzták vissza, amikor meglátták, hogy a kis ember körmei piszkosak, ujjai pedig maszatosak voltak a fenyőgyantától. Be is mutatkozott a delegáció tagjainak egyenként, de senki nem értette a nevét. Azt pedig valamiért nem merték tőle megkérdezni, hogy miért gyűjtötte be a kidobott karácsonyfákat. A delegáció tagjai egy szót sem szóltak, amikor a kis ember körbevezette őket és elmesélte nekik, hogy találta meg ezeket a fenyőket. Szajol Aranka sem szólt egy szót sem, de már mosolygott.