Bejárás

Ezek azt sem tudják, mennyit kérhetnek, azok meg azt sem tudják, mennyit éri meg adni.

Szajol Aranka sehogy nem akarta megérteni, hogy miért kell neki is elmennie a bejárásra. Tűsarkújában esetlenül bukdácsolt az egykori sertésvágóhíd töredezett betonján, mégis igyekezett ugyanolyan határozottan lépdelni, mint a delegáció elegáns és vele ellentétben rendkívül vidám férfitagjai. Szajol Arankának nem volt könnyű dolga, mert a szemerkélő havasesőtől a beton csúszós lett, ráadásul a repedésekből ecetfák csonkjai álltak ki, azokat is át kellett lépnie. Persze, beázott a cipője, amitől csak még mérgesebb lett, igaz, kicsit mulattatta, hogy a férfiaké is. Ott cuppogott körülötte a teljes delegáció, és sem az egykori sertésvágóhidat áruló főnökei, sem az ő tolmácsaik, sem a külföldi vevők, sem az ő ügyvédeik nem mutatták ki, hogy ez mennyire zavarja őket. Vigyorogtak kínjukban, és úgy tettek, mintha nem hallanák, hogy tocsog a másik méregdrága bőrcipője.

Szajol Aranka ezenkívül nem is figyelt arra, hogy miről beszélgetnek. Máshol járt az esze: a karácsonyra gondolt. Pontosabban arra, hogy vajon mitől illant el olyan gyorsan az ünnep hangulata. Nem akarta erre a bejárásra fogni, pedig könnyű lett volna. Fontoskodó jogászok, jópofáskodó ingatlancápák, gyanús üzletemberek és berezelt tolmácsok között valóban nehéz megőrizni az otthonról hozott meghittséget. Arra gondolt, hogy ő inkább nem is figyel rájuk. Sem arra, hogy milyen összegekről gurguláznak, sem arra, hogy milyen befektetési célokról meg rehabilitációs tervekről hadoválnak. Ezek azt sem tudják, mennyit kérhetnek, azok meg azt sem tudják, mennyit éri meg adni, mondta ki félhangosan, de szerencséjére senki nem hallotta meg. De mindegy is, mivel Szajol Arankára sem figyelt oda senki. Pedig fontos dossziékat cipelt, tele voltak mindenféle tervrajzokkal és szerződésekkel.

Végre beértek a csarnokba, ahol semmi nyoma nem volt annak, hogy valaha itt tömegével vágták volna a disznókat. Gaz volt itt is mindenütt, meg persze szemét, a falak összefirkálva, az ablakkeretben pedig csak mutatóba maradtak üvegcserepek. Mégis: a delegáció mintha megkomolyodott volna, gondterhelt arcot vágott mindenki, úgy jöttek elő az ötleteikkel. Hegesztőcsarnok. Pláza. Sportcsarnok. Fröccsöntőüzem. Gyártósor. Kalandpark. Kaszinó. Uszoda. Ahogy az ötletelésben egyre furcsább ötletekkel jöttek elő, úgy lettek egyre vidámabbak a férfiak. Észre sem vették, hogy átsétáltak a csarnokon, és hogy újra a szabadban vannak.

A zöldet már megszokta a szemük, úgyhogy az illatra figyeltek fel először, ami megcsapta az orrukat: fenyő. Egy egész erdőnyi állt a delegáció előtt. A fák nem voltak szépek. Mindegyiknek volt legalább egy törött ága, a legtöbbön pedig még maradt néhány üres szaloncukorpapír. A leveleik nagy része is elhullott már, de mégis, a kidobott karácsonyfáktól olyan illat áradt az egykori sertésvágóhídon, mint egy hegyvidéki fenyvesben. A fák sűrűjében meg egy borostás, bakancsos kis ember, levágott ujjú kesztyűben. Mosolygott, de nem úgy, mint az elegáns férfiak, és nem is úgy, mint az elegáns férfiak kínján magában mulató Szajol Aranka. Vendégváró kocsmárosok arca szokott ilyen szívélyesen őszinte lenni. Nem mondott semmit, csak állt, de mindenki megindult felé, egyszerűen kezet akartak fogni vele. Kinyújtott jobbjukat akkor sem húzták vissza, amikor meglátták, hogy a kis ember körmei piszkosak, ujjai pedig maszatosak voltak a fenyőgyantától. Be is mutatkozott a delegáció tagjainak egyenként, de senki nem értette a nevét. Azt pedig valamiért nem merték tőle megkérdezni, hogy miért gyűjtötte be a kidobott karácsonyfákat. A delegáció tagjai egy szót sem szóltak, amikor a kis ember körbevezette őket és elmesélte nekik, hogy találta meg ezeket a fenyőket. Szajol Aranka sem szólt egy szót sem, de már mosolygott.