Écsi Gergely hétfő reggel – ami történetesen elsejére esett – pontosan ugyanúgy zárta be földszinti garzonlakása ajtaját, ahogy mindig is szokta. Minden ment a megszokott módon: a vezető adminisztrátor hét óra harminc perckor elindult otthonról, hogy reggel nyolcra a munkahelyére érve hasznos fogaskereke legyen annak a hatalmas gépezetnek, amelynek egyébként szeretett a része lenni.
A szokatlan esemény akkor következett be, amikor a társasház udvarára ért. Egy igazi, régimódi, hamisítatlan bakelittelefon csörgött a garzonlakása felől. Écsi Gergely először elmosolyodott, és nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak. Arra gondolt, hogy biztos a múlt héten beköltözött felső szomszéd gyerekei szórakoznak valami számítógépes játékkal. Keresztülvágott az udvaron, de még mindig szólt a készülék, és egyre biztosabb lett afelől, hogy az ő lakásából szűrődnek ki a hangok. Frissen jött jókedve elillant, és már jóval komorabb arccal igyekezett a kijárat felé, amikor egy férfi termett előtte. Sohasem látta korábban. Megjelenése teljesen átlagos volt, Écsi Gergely egyedül a férfi fekete pamutgarbóján és trapézszabású, sötétbarna kordbársony nadrágján csodálkozott. Nagyjából akkor lehetett divatban mind a kettő, amikor még tárcsázni kellett a bakelittelefonokat.
A garbós ember udvariasan bemutatkozott Écsi Gergelynek, aki persze nem értette az elhadart nevet. Azt viszont azonnal felfogta, hogy a különös figura nem durván, de azért határozottan felszólítja: menjen be a lakásába, és vegye fel a telefont. A vezető adminisztrátor először arra hivatkozott, hogy neki nincs is vezetékes telefonja, és a zsebére tette a kezét, jelezve, hogy modern ember ő, neki már mobilja van, mint a legtöbb kortársának. Aztán amikor látta a garbós rezzenéstelen arcát, elő is vette a kis készüléket, és mutatta, hogy mivel az nem csörög, őt nem is keresheti senki. Écsi Gergely már kezdte kínosan érezni magát, amikor eszébe jutott, hogy a munkahelyére kell hivatkoznia: azért nem veheti fel a vonalast, mert el fog késni az irodából. Közben azért magában már megfogalmazta a kérdést, ugyan miért tart ő attól, hogy megfogjon egy kagylót, és a füléhez emelje. Arra azonban nem volt szükség, hogy ezt hangosan ki is mondja. A háta mögül ugyanis egy pillangó-szemüveges, toronykontyos nő ugyanezt kérdezte tőle, bántóan éles hangon. Mosolygott, ráadásul teljesen természetesen, ami végképp összezavarta Écsi Gergelyt. Hebegett-habogott valamit, majd megindult a garzonlakása felé, ahol egyre erősödött a csörgés. A garbós és a toronykontyos kísérték a bizonytalanul támolygó Écsi Gergelyt. A férfi folyamatosan forgolódott, mintha valami veszély leselkedhetne hármukra a százéves bérház udvarra néző ablakaiból. A nő pedig hol figyelmesen hallgatta a vezető adminisztrátor zagyválását, hol pedig bólogatva biztatta, hogy beszéljen csak.
