Daragályon, ebben a kopár alföldi kisvárosban él egy régi szép hagyomány. Ha új polgármester kerül a település élére, mindig megfaragják a mellszobrát. A büsztökhöz azonban sosem vágnak ki új fát: a városvezető kontúrjait elődje arcéléből alakítják ki. Az így keletkezett faforgácsot ünnepélyes keretek között odaadják a város óvodájának, ahol a mindenkori polgármester villanó vakuk kereszttüzében a nagycsoportosok tengerimalacának, Bobókának a terráriumába szórja. A helyi lap, a Daragályi Élet mindig címoldalán hozza az eseményről készült fotókat. A hagyomány eredetéről megoszlanak a vélemények. Abban még egyetértenek a helyiek, hogy a XIX. század elejére tehető ez a napjainkra meglehetősen irányítottá és ellenőrzötté vált népszokás. Az egyik változat szerint egy Gordy János nevű szobrászmester faragta ki először Bevesz Károly ispán szobrát hálából, amiért az hajójával mindenkit kimentett a nagy 1803-as árvíz idején, amikor az egész várost elöntötte a Dara folyó. A szobor abból a hatalmas fenyőből készült, amely egyedül magasodott ki a víz alá került településről.
A másik verzió terjesztői sokkal profánabb történetet szajkóznak. Eszerint jó kétszáz évvel ezelőtt Szilasi Géza nagykereskedő gigászi májusfát állíttatott a szeretőjének. Amikor azonban többen – köztük a felesége – kérdőre vonták a furcsa gesztus miatt, azt kezdte terjeszteni, hogy szobor lesz belőle, méghozzá a nagyszerű ispáné, Bevesz Károlyé. Erre aztán futótűzként kezdett terjedni a hír, hogy Bevesz Károly valami zsíros üzletet hozott össze Szilasi Gézának, aki most így próbál hálálkodni. Kellemetlen volt, de legalább Szilasi Géza házassága megmenekült. Arról viszont, hogy Bevesz Károlyból ki faragta meg az utódját, Szolusi Ferencet, és hogy mikor vették át az ispánok helyét a polgármesterek a daragályi főtéren, már nem szól a fáma. A szokás mindenesetre megmaradt. Rendszerek jöttek és mentek, de a faragásnak ez a furcsa helyi rítusa túlélte a történelem minden viharát. Így aztán Daragály talán az egyetlen település az országban, ahol soha semmilyen szobordöntés nem volt, még a XX. században sem. Persze a szobrok ma már nem olyanok, mint régen. Az első időszakban zsinóros paszományban magasodtak a kackiás bajszú ispánok, szinte megfájdult az ember nyaka, ha csak felemelte rájuk a tekintetét. A II. világháború után már csak mellszobrok készültek, ráadásul a nyakkendős tanácselnökök szinte mindegyike kopasz, vastag szemöldökű, mogorva férfi volt. Ugyanúgy néztek ki, csak a képmásuk lett ciklusról ciklusra kisebb.
