A Rozmár és a Dögkeselyű végül az árok déli végéhez sétált, ahol egyetlen munkás sem dolgozott. Egyszerre néztek le a mélybe, mikor a Rozmár szivarjának vége lehullott. Még földet sem ért a hamu, amikor a Dögkeselyű hívta a műszakvezetőt, aki épp a beruházás északi végén osztogatott teljesen felesleges parancsokat. Megindult hát dél felé, és ahogy haladt, úgy érezte, egyre melegebb van. Részvétből és kárörömből egyaránt kijutott neki, csak az volt kicsit szokatlan, hogy mindkettőt kavicsnyikorgásból hallotta ki. Közben az járt a fejében, hogy milyen hiba miatt hívják raportra, noha pontosan tudta, hogy százszázalékos munkát végzett, és minden a tervrajz szerint készült, noha a tervrajzból sem derült ki számára, min is dolgoznak tulajdonképpen. Mire odaért a Dögkeselyűhöz és a Rozmárhoz, fel volt készülve mindenre.
Nézd csak, láttál már ekkorát? – a műszakvezető az árokba nézett, és egy hatalmas, hátára fordulva vergődő lótetűt látott ott. A férfi megkönnyebbült, és amikor a Dögkeselyű és a Rozmár észrevettek ezt, meglapogatták, majd hatalmas kacagásban törtek ki. A műszakvezető lekapta a válláról a csákányt, agyoncsapta a lótetűt, aztán nevetni kezdett ő is a beruházóval és az építési vállalkozóval együtt. Nem nézett hátra, de tudta, hogy mostantól a melósok csak úgy fogják emlegetni őt: a Kacagó Hiéna.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!