El a faluból

„A tanyaközpont végét azok az idők hozták el, amikor minden faluban kötelező lett diszkót nyitni.”

Egy fülledt éjszakán azonban sohasem hallott hangerővel kezdett dübörögni a névtelen teknőn a muzsika. Ki is bandukoltak álmosan, pizsamában, szemüket dörzsölgetve a tanyaközpont lakói, és meglepetésükre egy fehér öltönyös, izgága fickó fogadta őket. Zakója vakítóan fényes volt az éjszakában, a piszkos kabinok előtt. Olyan széles mosoly terült el az arcán, hogy ha nem lettek volna fülei, egészen biztosan körbevigyorogta volna a fejét. Széttárta a kezét, úgy invitálta a tanyaközpont lakóit egy kis könnyed esti táncra. Vonakodva léptek a sorványosiak a fedélzetre vezető deszkapallóra, ott azonban rögtön ropni kezdték, pedig azt sem tudták, milyen zene szól. Valami régi dal – mondta a DJ-pult mögött ácsorgó fehér zakós alak. Kis idő múlva az egész tanyaközpont beadta a derekát – szó szerint. Kicsi és nagy, fiatal és öreg táncolt önfeledten: nem törődtek azzal, hogy talpuk alatt recsegnek a lécek, hogy a hangerőtől kitört a kabin több ablaka, és az sem állította meg őket, hogy az imbolygó bárkán sokan tengeri betegek lettek.

Egyszer csak füst lepte el a táncteret. A sorványosiak először azt hitték, hogy szárazjég, míg a motortérből kormos arccal elő nem mászott fehér öltönyös vendéglátójuk. Most már úgy vigyorgott, hogy alsó és felső fogsora elvált egymástól, amitől persze még félelmetesebb lett az arckifejezése. Közölte, hogy sikerült beindítania a hajót, és hogy mostantól nincs megállás: otthagyják a holtágat. A sorványosiak próbálták megtudakolni, mi lesz a végcél. Az öltönyös azonban jelezte, hogy nem hallja őket, mert túl hangosan szól a zene.