A császár

Föles Béla csak állt földbe gyökerezett lábakkal, s nézte, ahogy a kedvenc reggelijét eleszik előle.

Föles Béla hivatalnok évek óta ugyanahhoz a henteshez járt. Egyszerű kis üzlet volt ez, valahol a város peremén, ahol kifogyóban lévő alkoholos filccel írták fel az akciós termékek árát egy megsárgult szórólapra, amit szigetelőszalaggal rögzítettek a csempére. A polcra dísznek kihelyezett tészták rég megfehéredtek már, az üdítőitalokat reklámozó hűtőben pedig csak sör volt, mert jó ideje kizárólag erre volt igény. De a hús azért finom volt itt mindig, legalábbis Föles Bélának ízlett. Úgyhogy mindig ugyanazt ette reggelire, ha betért. Két szelet sült császárszalonnát két darab kovászos uborkával, egy szelet friss fehér kenyérrel és egy nagy evőkanálnyi vizezett mustárral.

Mivel az üzlet a külvárosban volt, gyakran akadozott az ellátás, sokszor előfordult, hogy nem jutott el Föles Béla reggelijének minden hozzávalója a pultba. Próbálták persze a kiszolgálóhölgyek meggyőzni, hogy nagyon finom a csemegeuborkájuk is, vagy hogy a zsemléjük sem kevésbé friss, mint a szeletelt fehér kenyér, vagy hogy tormával sem rossz az a császárszalonna. A mustár vizezettségét persze soha nem kérte számon, de az évek alatt kitapasztalta, hogy akkor a legfinomabb, ha egy félliteres edényhez körülbelül két pohár csapvizet kevernek.

Ennek elmaradása miatt nem reklamált Föles Béla soha, de a többi pótmegoldás egyszerűen hidegen hagyta. Ilyenkor kicsit sértődötten kivonult az üzletből, és valami olyasmit motyogott a bajsza alatt, hogy „elég sokat járok ide ahhoz, hogy megjegyezzék, mit szeretek, és hogy nem vagyok hajlandó változtatni a szokásaimon”. De mindig olyan halkan mondta ezt, hogy csak tippelni tudtak a fehér köpenyes hölgyek, hogy valóban ezt hallották.

Meg is romlott a viszonyuk a hivatalnokkal, aki a hosszú évek alatt kedves, mosolygós törzsvendégből elviselhetetlen, követelőző, rigolyás alakká változott, aki úgy vigyorog, ha megkapja, amit akar, hogy attól feláll az ember karján a szőr. És persze Föles Bélának sem volt már a hentes az a békebeli, kockás terítős kis ékszerdoboz, ahol még ismerik a régi recepteket. Egy idő után már csak úgy emlegette egykoron szeretett törzshelyét, mint egy közönséges baktériumtanyát, ahol igazán volna keresnivalója a közegészségügynek. Ha megkérdezték tőle, hogy ezek után minek megy még oda, akkor csak annyit mondott lemondóan, karjait széttárva, vállát felhúzva, hogy errefelé minden bezárt már, ezért aztán nincs más a környéken.

Egy idő múlva aztán már csak úgy ment be a hentesüzletbe, hogy előtte az utcafrontról végignézte a kínálatot. Volt, hogy még a sarkon is befordult, mert az ottani kirakatból jobban belátott a húspultba. Örömmel tapasztalta, hogy minden kapható a kedvencei közül: ott sercegett még pont két szelet sült császárszalonna, tele volt a kovászos uborkás vödör, gőzölgött még a fűtetlen helyiségben a friss fehér kenyér, és az egyik pultoskisasszony épp a szeme láttára öntötte bele a második pohár csapvizet a frissen felbontott mustáros­üvegbe. Olyan felszabadultan nyitott be, hogy vicsora is őszinte, kedves mosolygásnak tűnt. Kérte a menüjét kevélyen, mire a pultoshölgy hozzásápadt a fehér köpenyéhez. Gyorsan közölte, hogy az utolsó két szelet császárt nem adhatja el. Föles Béla majdnem sarkon fordult, és végig is futtatta agyában a szokásos monológját, de megmakacsolta magát. És azt mindannyian tudjuk, milyen az, amikor egy hivatalnok makacs lesz. Követelte hát a reggelijét. A pultoshölgy kipirosodott, és közölte, hogy az utolsó két szelet császár Tibié, az új hentesfiúé, neki tette félre. Ahogy ezt kimondta, hatalmas bárdcsapások zaja rázta meg a hentesüzletet. Egy megszáradt tészta le is esett a polcról. Föles Béla hátrálni is kezdett, mire megjelent Tibi. A császárszalonnájáért jött ki.

Föles Béla csak állt földbe gyökerezett lábakkal, s nézte, ahogy a kedvenc reggelijét eleszik előle. Eldöntötte, hogy felmond a hivatalban, új életet kezd. Első gondolata az volt, hogy nyit egy hentesüzletet, valahol messze innen.