Céllövölde

Derali Róbert regisztrált álláskereső maga sem tudta pontosan, honnan is jött az ötlet.

Derali Róbert regisztrált álláskereső maga sem tudta pontosan, honnan is jött az ötlet, de egy reggel arra ébredt, hogy elmegy a hivatalba támogatást kérni, hogy céllövöldét nyithasson a falu szélén. Minden évben egyszer, búcsúkor volt ugyan céllövölde a focipályán, de az valahogy nem volt az igazi. Azt beszélték, a búcsúsok mindig elferdítették a légpuskák csövét, hogy ne tudjanak pontosan lőni a falubeliek. De ezt senki sem tudta bizonyítani. Mindenesetre Derali Róbert megfogadta, hogy ő bizony becsületes lesz, és a látszatra is ad majd: kiírja a céllövöldéje oldalára, hogy „egyenes puskacsövekkel”. Mégiscsak jobb lesz, mint futószalag mellett senyvedni, ráadásul a maga ura lehet.

Felvette hát kissé kikönyökölt zakóját, kölcsönkért egy nyakkendőt, kisuvickolta a cipőjét, és elment a hivatalba támogatásért. Lelkes volt, ezért nyitás előtt pár perccel már ott is ült az ügyintéző ajtaja előtt a folyosón. Furcsállotta ugyan, hogy páran megelőzték, még viccelődött is magában, hogy biztos a várakozók is céllövöldét akarnak nyitni. El is képzelte gyorsan, hogy zarándokhely lesz a faluból: a vurstlik rajongói egész évben őket fogják látogatni. Biztosítva lesz a megélhetése mindannyiunknak, és még egymás torkának sem kell esnünk – ábrándozott Derali Róbert.

Aztán felpattant a helyéről, mert szólították. Ki is borította a mappájából a látványterveket, amiket ő maga rajzolt. Gyorsan összeszedte őket, és indult volna az ügyintézőhöz, de a titkár szólt neki, hogy tévedés történt, nem őt akarták behívni. Úgyhogy kérték, hogy jöjjön majd vissza máskor. Így is tett, és végül másnap fogadta az ügyintéző, aki egyébként teljesen úgy nézett ki, mint a titkára. Rövidre vágott haj, kifejezéstelen, a faliórát fürkésző tekintet, sötét öltöny, fehér ing.

Derali Róbert óriási átéléssel előadta a terveit. Úgy érzete, fellépése annyira meggyőzőre sikerült, hogy mostantól kötelezővé teszik minden falunak, hogy céllövöldét nyissanak. A visszajelzéssel sem volt gond, hiszen az ügyintéző minden mondatközi szünetnél bólintott egy jelentőségteljeset, és minden második alkalommal kicsúszott a száján egy kurta „értem” is. Mikor pedig azzal fejezte be a mondókáját, hogy „ehhez szeretném a hivatal támogatását kérni”, az ügyintéző felcsillanó szemmel közölte vele, hogy „megnézzük, mit tehetünk”. Szelíd, de határozott mozdulatokkal kikísérte a regisztrált álláskeresőt, aki remélte, hogy soha többé nem kell a neve mellett látnia ezt a titulust. Megint ábrándozni kezdett, olyan névjegykártyákról, amiken a „céllövölde-tulajdonos” szerepelt.

Hetekig nem hallott semmit a hivatal felől. Derali Róbert regisztrált álláskereső ezért visszavett az ábrándozásból, és már csak reménykedni merészelt, végül, amikor már nem maradt számára semmi, csak a kétségbeesett fohászok, váratlanul kopogtattak az ajtaján. Az ügyintéző titkára volt az, valamint két másik, Derali Róbert számára ismeretlen személy. Ők történetesen nem hasonlítottak senkire, és nem is szólaltak meg. Csak a titkár beszélt. Kemény szavakkal bírálta Derali Róbertet, és közölte vele, hogy az ügyintéző úr rendkívül csalódott. A támogatásért folyamodó személy ugyanis nem kért meg senkit a hivatalban, hogy beszédet mondjon az alapkőletételnél, ráadásul Derali Róbert nem hívott meg senkit az ünnepélyes átadóra, sem az azt követő fogadásra. Ehhez képest másodlagos, hogy a céllövölde még csak el sem készült, pedig mennyi idő lett volna rá.

Jobb, ha tudja, így gondolják ezt sokkal feljebb is – a marcona titkár ezt ki sem mondta, elég volt ehhez egy szemöldökráncolás. Kísérőivel kifordult a regisztrált álláskereső lakásából. Még azt sem várták meg, hogy Derali Róbert bocsánatot kérhessen a mulasztásért.