Vakfolt

Ha egy finom, úri, polgári környéken kiderül, hogy mindent szabad, annak csak rossz vége lehet.

Szépen el is falatozgatott Telasik Zoltánné a vakfoltban, csak elkövette azt a hibát, hogy ő is beszélt róla valakinek, méghozzá a cukrászda bűbájos kis eladónőjének. Persze ő is megesküdött, hogy nem mondja el senkinek, hogy van egy olyan pont a belvárosban, ahol következmények nélkül megihatta a cukrászdából ellopott sütőrumot úgy, hogy azt nem látták. Így aztán végképp nem jött rá senki, hogy mitől is olyan szikrázó a tekintete. Egyszer aztán annyi sütőrumot nyakalt be a vakfoltban, hogy összeesett a kamera alatt a kiérkező finom, úri, polgári népek legnagyobb megrökönyödésére. Így aztán a közös képviselő, a tömbgondnok, a városrendész és a kerületi köztisztasági alosztályvezető előtt is kiderült az igazság. Össze is dugták a fejüket, hogy tegyenek valamit: úgy határoztak, őrt állítanak a vakfolthoz, aki jegyzetel majd. Muszáj volt ezt a megoldást választa­niuk, mert ha a csatornát piszkálják meg, vagy a falrésznek esnek neki, akkor kiderülhet esetleg, hogy a tervező bakizott, esetleg a közelben bepálinkázott melósok nézték fordítva a rajzot, vagy a hivatalban mutyizott valaki az engedélykiadásnál. Ez pedig senkinek nem lett volna jó.