A falu bolondja és a halászlé

Nem is igazi falu az, amelyiknek nincsen legalább egy bolondja.

Sztarik Pétert már csak azért is bolondnak nézte mindenki a faluban, mert hosszú, őszes szakálla volt, olyan, ami már rég kiment a divatból. Mondhatjuk ezért nyugodtan, hogy ennek a falunak Sztarik Péter volt a bolondja. Mert hát nem is igazi falu az, amelyiknek nincsen legalább egy bolondja. Hozzájárult ehhez persze az is, hogy Sztarik Péter télen-nyáron szandálban és földig érő barna bőrkabátban járta az utcákat. És az is, hogy mindig magánál tartotta horgászfelszerelését, így aztán a bolond ott és akkor állt neki pecázni, amikor csak kedve szottyant erre. Cekkerében volt egy gömb alakú akvárium, abban úszkált egy aranyhal, aminek neve is volt: Sztarik Péter csak úgy emlegette, hogy a Fényes. Ezt tudta is mindenki, így aztán nem csináltak gondot belőle, hogy minden nagyobb eső után, amikor egy szabályos tó nagyságú pocsolya keletkezett a falu boltja előtti gödörben, akkor odament a bolond, és beleeresztette Fényest, hogy kifogja. Sztarik Péternek mindegy volt, hogy este volt vagy reggel, ahogy az sem érdekelte, hogy tömegek lepték el a közértet, vagy hogy egy teremtett lélek sem járt arra. Ő megállt a kis tava partján, egy jól begyakorolt csuklómozdulattal a pocsolya közepére juttatta Fényest, maga mellé tette az akváriumot, kinyitotta a horgászszékét, bedobálta a kenyérmorzsákat etetésként az ő tavába, majd bedobta a horgát is. Aztán leült, és várta, hogy Fényes horogra akadjon. Ez sosem történt meg, mert Sztarik Péter annyira szerette az állatokat, hogy nemhogy kedvenc aranyhalának, de még egy gilisztának sem tudott volna ártani. Éppen ezért, amikor nem látta senki, mindig kicsempészte valahogy Fényest a tóból. Különösen télen volt ez nagy áldozat, amikor Sztarik Péter úgy mászott be kabalaállatáért a pocsolyába, hogy szandálban, mezítláb törte be a jeget.

A minap Sztarik Péter nem sokkal az után látogatta meg a tavát, hogy a bolt kinyitott. Hosszú évek óta először fordult elő, hogy a kemény téli fagyban a pocsolya befagyott. A bolond éppen ezért egy nagyobb követ ragadott, hogy léket vájjon Fényesnek, kedves aranyhalának. Amikor ezzel megvolt, rendhagyó módon nem vonult ki a partra, hanem a pocsolyát befedő jégtakaró kellős közepén ült le pecázni.

Így aztán, aki csak arra járt, kiabálva társalgott Sztarik Péterrel. Elsőként mindjárt Juhe Károly köszöntötte. A köztiszteletben álló autószerelő valamiért vicces kedvében volt, azt kérdezte a bolondtól, hogy halászlé lesz-e majd Fényesből. És hogy ugye passzírozza az aranyhalat, mert enélkül kár volt megfogni a pecabotot. A bolond nem akart válaszolni a kérdésre, de nem is tudott volna, mert Polis Ferenc, a falu focicsapatának nyugalmazott gyúrója annyira mérges lett az autószerelő megjegyzésétől, hogy a földhöz vágta a becserélésre hozott sörösüvegeit. A cekkerbe dugott alsó két üveg szilánkokra is tört. Polis Ferenc a pocsolya másik oldalán állt, onnan ordított át Juhe Károlynak. Közölte vele, hogy csak a barbárok passzírozzák a halat, mire a gyúró meg is kapta gyorsan a választ az autószerelőtől: ha ezt komolyan gondolja, akkor ennyi erővel nyugodtan ehet piros tányérból meleg vizet is. Annak is hasonló lesz az íze.

A bolt ajtajából fordult vissza hozzájuk Turnai Sándor, a falu összes középületének kétbalkezes karbantartója. Bizonytalanul, de azért jól hallhatóan megjegyezte, a legfontosabb egy halászlé esetében, hogy legyen benne tészta. Erre aztán mind az autószerelő, mind a nyugalmazott gyúró begurult, és egymást túllicitálva kezdték szidni Turnai Sándort, aki megadta magát, és gyorsan berohant a boltba. De kijött helyette Csapadi István, a falu becsődölt bútorgyárának műszaki ellenőre, aki közölte, hogy halat csak paprikás lisztben megsütve szabad enni. Na erre össze is verekedtek mindannyian, a jég is beszakadt.

Sztarik Péter épp az utolsó pillanatban mentette meg Fényest. Közben azon méltatlankodott, hogy micsoda falu ez, ahol pont őt tartják bolondnak.