Hulek Károly úgy döntött, hogy magával viszi a munkahelyére, majd utána leadja fémhulladékként. Miközben egyik kezéből a másikba tette a nehéz vasdarabot, azon gondolkozott, mire is fogja majd költeni a pénzt, amit kap érte. Csináltassa meg végre az ablakot, hogy ne húzzon be alatta a szél? Vagy csak menjen, és egyszerűen vacsorázzon egy kiadósat a pénzből? Szokás szerint késve ért a munkahelyére, főnöke már csípőre tett kézzel várta. Hulek Károly sietett is, hogy átöltözzön, és megkezdje a munkáját – múzeumi teremőrként dolgozott ugyanis, és ehhez egyenruha is dukált. A nagy rohanásban viszont a vasdarabot kint felejtette a portásfülke mellett az előtérben – vesztére. Arra járt ugyanis egy esztétákból és művészettörténészekből álló csoport, s amint meglátták, hangos tetszésnyilvánításban törtek ki. Az esztéták azt hitték, hogy az ócskavas egy kortárs műtárgy, a lét nehézségére reflektáló installáció. A művészettörténészek pedig azt próbálták kideríteni, hol és mikor keletkezhetett az alkotás, mert a technikát, a stílust és az alapanyagot sehogy sem tudták összehangolni. Végül úgy döntöttek, hogy azonnal kiállítják a teremőr talált tárgyát és aranytartalékát. Hulek Károly döbbent meg a legjobban, amikor hazafelé menet meglátta az ócskavasat mint ismeretlen eredetű, felbecsülhetetlen értékű műkincset.
Micsoda pech – gondolta szomorúan. Ebből nem lesz se ablak, se vacsora.
