Ócskavas a levelek között

Hulek Károly nem keresett valami sokat, ezért fémhulladékokat gyűjtött.

Hulek Károly nem keresett valami sokat, ezért mielőtt bement volna a munkahelyére, fémhulladékokat gyűjtött. Ezeket műszak után elvitte a MÉH-be, és az ott kapott pénzzel a zsebében, arcán elégedett mosollyal hazagyalogolt. Ha útközben újabb vas- vagy rézdarab került a lába elé, fütyörészve hajolt le érte. Nem volt ez olyan rossz foglalatosság, és még az eredményességéhez nélkülözhetetlen korán kelést is hamar megszokta, sőt valahol még azt is olvasta, hogy ez a sok séta tulajdonképpen nagyon is egészséges.

Egy idő után annyira rákapott a hajnali és kora esti gyaloglásra, hogy szép lassan fel is hagyott a vasazással. Kezdett olyan környékeken csatangolni, ahol aligha volt valószínű, hogy eldobált fémdarabokra bukkan. Egy idő után, ha talált is, nem hajolt le értük. Így aztán otthon is hagyta a cekkerét, amibe gyűjtögette a fémhulladékot – egyszerűen túlságosan szakadtnak találta.

Lassan leszokott a városról is, és inkább az erdőt választotta. Hamar megszerette a csendet, a lehullott faleveleket, az összegraffitizett, elhagyatott menedékházakat. Annyira bolondja lett a vidéknek, hogy sokszor el is késett a munkahelyéről. Főnökei már szóltak neki, hogy az állását kockáztatja, de Hulek Károlyt ez nem érdekelte, inkább ment mélyeket lélegezni a tölgyei közé minden áldott reggel, és néha még este is. Volt, hogy a kijelölt utakról is letért – ilyenkor olyan hosszú barangolásba kezdett, hogy alig talált vissza a városba.

Egy ilyen kóválygása során talált rá a tömör fémdarabra. A lehullott levelek között bújt meg – úgy vette észre, hogy belerúgott, fel is szisszent erre egy éleset. Hulek Károly lehajolt érte, és nem tudta ott hagyni az avarban. Tetszett neki, hogy a talált tárgy ilyen nehéz, gyorsan meg is próbálta kiszámolni, mennyit fog kapni érte, de folyton összezavarodott. Végül kiegyezett magával abban, hogy ennyit még soha nem fizettek neki, amióta guberál. De ennél is jobban lenyűgözte a vasdarab formája. Egy kocka négy sarkából négy sínszerű egyenes tört az ég felé, ezek közé pedig mintha egy durva vasreszelékből álló kupacot hegesztettek volna. Fura érzés volt végigsimítani ezen a vasdarabon, először sima és éles, aztán durva és recés. Semmi különleges, mégis volt valami ebben a kompozícióban, ami vonzotta a tekintetet, a tenyeret, és beindította az elmét. Egyszerűen nem lehetett nem töprengeni rajta, hogy mi a fene is tulajdonképpen ez az izé.

Hulek Károly úgy döntött, hogy magával viszi a munkahelyére, majd utána leadja fémhulladékként. Miközben egyik kezéből a másikba tette a nehéz vasdarabot, azon gondolkozott, mire is fogja majd költeni a pénzt, amit kap érte. Csináltassa meg végre az ablakot, hogy ne húzzon be alatta a szél? Vagy csak menjen, és egyszerűen vacsorázzon egy kiadósat a pénzből? Szokás szerint késve ért a munkahelyére, főnöke már csípőre tett kézzel várta. Hulek Károly sietett is, hogy átöltözzön, és megkezdje a munkáját – múzeumi teremőrként dolgozott ugyanis, és ehhez egyenruha is dukált. A nagy rohanásban viszont a vasdarabot kint felejtette a portásfülke mellett az előtérben – vesztére. Arra járt ugyanis egy esztétákból és művészettörténészekből álló csoport, s amint meglátták, hangos tetszésnyilvánításban törtek ki. Az esztéták azt hitték, hogy az ócskavas egy kortárs műtárgy, a lét nehézségére reflektáló installáció. A művészettörténészek pedig azt próbálták kideríteni, hol és mikor keletkezhetett az alkotás, mert a technikát, a stílust és az alapanyagot sehogy sem tudták összehangolni. Végül úgy döntöttek, hogy azonnal kiállítják a teremőr talált tárgyát és aranytartalékát. Hulek Károly döbbent meg a legjobban, amikor hazafelé menet meglátta az ócskavasat mint ismeretlen eredetű, felbecsülhetetlen értékű műkincset.

Micsoda pech – gondolta szomorúan. Ebből nem lesz se ablak, se vacsora.