Nem számított semmire, csak kiment a kert végébe, és kétségbeesésében kapart, mint egy kutya, amelyik szagot fogott. Véresek voltak az ujjai, berepedezett a körme, de nem talált semmit, ami alkalmas lett volna arra, hogy diót törjön vele. Pontosan tudta, hogy a földből kiforduló kövek, csontok és fémdarabok, amelyekről el sem tudta képzelni, hogyan kerültek oda, nem lennének elég kemények.
Több napig ásott megszállottként, dühöngve, lihegve. Ez idő alatt nem adott el egy szem diót sem, csak túrta a földet zokogva – senkinek sem árulta el, miért. Már az egész falu elkönyvelte bolondnak, amikor végre talált egy diótörésre egészen alkalmasnak látszó tárgyat. Egy törhetetlennek tűnő, barnásfekete hengert, aminek a végén még egy egészen jól fogható nyél is díszelgett. Mivel meglehetős súlya volt, Kemény János bevitte magával a dióskamrába. Izgatottan nyitotta ki a lakatot, és rácsapott a keze ügyébe kerülő dióra. Elsőre megrepedt. Örömében Kemény János gyorsan meg is tört egy nagy zsák diót – mire végzett, már kelt fel a nap. Észre sem vette, hogy egy, a II. világháborúból visszamaradt kézigránátot használ diótöréshez.
Annyira boldog volt, hogy megfeledkezve a pénzről, amit eddig elkért a dióért, fogta magát, és hatalmas osztogatást rendezett a falubelieknek. Alig várta, hogy kiürüljön a zsákja, és siethessen haza megtörni egy újabb halmot. Futva tette meg az utat hazáig, és amikor kezébe vette a gránátot, hatalmasnak és legyőzhetetlennek érezte magát. Aki bármire képes.
