A diótörő hatalma

Sokan szerették volna, ha fény derül Kemény János módszerére, a kődiót ugyanis rajta kívül senki sem tudta megtörni.

Kemény János a falu közepén lakott, ugyanolyan kockaházban, mint bárki más. Élete is pont olyan volt, mint a szomszédaié. Itt született, itt gyerekeskedett, itt nőtt fel, innen költözött be a közeli városba, aztán amikor ott sem történt semmi, ugyanúgy visszajött, mint mindenki más. És ugyanúgy megpróbált mindent, hogy egyről a kettőre jusson, de hát „nem megy az olyan könnyen faluhelyen”.

Nevelgetni kezdett egy csenevész, a járda mellett kókadozó vesszőcskét, és a hosszú évek alatt az életképtelen kis kóróból robusztus törzsű, mindent beárnyékoló diófa nőtt. Kemény, férgeket és rovarokat távol tartó kődió. Hogy vajon a talajnak vagy a falura oly gyakran hulló esőnek köszönhetően, esetleg Kemény János telkének mikroklímája miatt, nem tudni, de a környéken senki sem tudott ilyen kődiófát nevelni. Mindenki másnak csak tenyérben összeroppantható papírdiója termett, amit az első adandó alkalommal felfaltak a különböző kártevők.

Úgyhogy a faluban mindenki Kemény Jánostól vette a diót. Mindent ő csinált, senkit nem engedett sem a fa, sem a leszedett dió, sem a felgyűlt dióhéj közelbe. Nem akarta ugyanis, hogy lássák, hogyan dolgozik. Mindenkinek azt mondta szemöldökét felhúzva az ezt firtató kérdésekre, hogy márpedig ez titok. Sokan szerették volna ugyanis, ha fény derül Kemény János módszerére, mivel pucolatlanul sokkal olcsóbban adta a diót, mint pucolva. Ennek pedig nagyon egyszerű oka volt: a kődiót rajta kívül senki sem tudta megtörni. Először kalapáccsal próbálkoztak a falubeliek, de nem történt semmi azon kívül, hogy szikrák pattantak fel. És persze kettérepedt jó néhány kalapács. Utána jöttek az út szélén felejtett térkődarabok, de azok egyszerűen szétporladtak. A dió pedig továbbra is megtöretlen maradt. Így hát mindenki ment szépen Kemény Jánoshoz, és fizette a sok pénzt a kiporciózott pucolt dióért.

Ám egy nap eltűnt az a használaton kívüli vasúti sínből kifűrészelt fémdarab, amivel Kemény János dolgozott – valaki egyszerűen ellopta tőle. Bizony, ez volt a titka, csak ezzel tudott diót törni, ezt rejtegette a falu elől hosszú évek óta. Tudta, hogy a vasúti sínnek minden darabját eltüntették már a faluból, úgyhogy kétségbeesetten ásni kezdett a puszta kezeivel.

Nem számított semmire, csak kiment a kert végébe, és kétségbeesésében kapart, mint egy kutya, amelyik szagot fogott. Véresek voltak az ujjai, berepedezett a körme, de nem talált semmit, ami alkalmas lett volna arra, hogy diót törjön vele. Pontosan tudta, hogy a földből kiforduló kövek, csontok és fémdarabok, amelyekről el sem tudta képzelni, hogyan kerültek oda, nem lennének elég kemények.

Több napig ásott megszállottként, dühöngve, lihegve. Ez idő alatt nem adott el egy szem diót sem, csak túrta a földet zokogva – senkinek sem árulta el, miért. Már az egész falu elkönyvelte bolondnak, amikor végre talált egy diótörésre egészen alkalmasnak látszó tárgyat. Egy törhetetlennek tűnő, barnásfekete hengert, aminek a végén még egy egészen jól fogható nyél is díszelgett. Mivel meglehetős súlya volt, Kemény János bevitte magával a dióskamrába. Izgatottan nyitotta ki a lakatot, és rácsapott a keze ügyébe kerülő dióra. Elsőre megrepedt. Örömében Kemény János gyorsan meg is tört egy nagy zsák diót – mire végzett, már kelt fel a nap. Észre sem vette, hogy egy, a II. világháborúból visszamaradt kézigránátot használ diótöréshez.

Annyira boldog volt, hogy megfeledkezve a pénzről, amit eddig elkért a dióért, fogta magát, és hatalmas osztogatást rendezett a falubelieknek. Alig várta, hogy kiürüljön a zsákja, és siethessen haza megtörni egy újabb halmot. Futva tette meg az utat hazáig, és amikor kezébe vette a gránátot, hatalmasnak és legyőzhetetlennek érezte magát. Aki bármire képes.