Angyalrulett

Mindhármójuknak megvolt mindenük; szinte bármit kérhettek éjjel-nappal robotoló szüleiktől.

Sanyika, Lacus és a Modik gyerek jó családból származott. Mindhármójuknak megvolt mindenük; szinte bármit kérhettek éjjel-nappal robotoló szüleiktől, akik persze teljesítették is szemük fénye összes kívánságát, elvégre a keményen dolgozó apák és anyák nem akarták, hogy sarjaik olyan sanyarú körülmények között nőjenek fel, mint ők maguk annak idején. Épp ezért olyan részén laktak a városnak, melyet egyszerűen csak jó környéknek nevez mindenki. Nem kell azért kacsalábon forgó palotára gondolni, csak egy egyszerű, dísztelen fallal körbevett, új építésű lakóparkra a város szélén. A régi, düledező bérházak épphogy csak látszottak innen.

Sanyika, Lacus és a Modik gyerek azonban unatkozott itt, olyanok voltak, mint vadmadarak az aranykalitkában. Ezért aztán kínjukban kitaláltak egy hobbit maguknak. Persze ha jobban meggondoljuk, nem is hobbi volt ez, inkább afféle rossz szokás. De ha igazán, tényleg őszinték akarunk lenni, és ha megfeledkezünk arról, hogy tulajdonképpen három kamaszról beszélünk, akkor nem nevezhetjük másnak az angyalrulettet – mert erről van szó –, mint közönséges bestialitásnak.

Sanyika, Lacus és a Modik gyerek egyszer ugyanis észrevette, hogy vannak olyan bátor emberek a messzi távolban, akik be mernek mászni a düledező romházak köré vont szalagkordon mögé. Nagy szatyrokkal érkeztek, aztán ott hajlongtak vagy fetrengtek, legalábbis ők így látták az új építésű lakópark falai mögül, mindenesetre fogalmuk sem volt, hogy miért csinálják ezt ezek a bátor emberek. Nekik ugyanis a szüleik már azt is megtiltották, hogy a közelébe menjenek ezeknek a házaknak, Sanyika apukája egyszer meg is jegyezte, hogy ezek az épületek olyan rozogák, hogy elég, ha valaki csak elkiabálja magát a közelükben, már akkor összedőlnek, ti pedig folyton ordibáltok, beste kölykök, sosem bírtok magatokkal! Ezért aztán akkor is elcsendesedtek sokszor, ha csak szóba került a legközelebbi és legromosabb bérház.

Sanyika, Lacus és a Modik gyerek csöndje csak akkor tört meg, amikor látták, hogy egyszer az egyik párkányt díszítő kőangyalt tartó rozsdás drótpánt elpattant, és a kis szobor zuhantában majdnem fejbe vágta az egyik szalagkordon mögött hajlongó szatyros öregembert. Látták, ahogy a nejlonra felveri a pocsolyát a hulló kődarab, és ahogy a rongyos alak a szívéhez kap ijedtében. Azt is hallották, hogy az aggastyán ordít egy nagyot, és miután kicsodálkozták magukat, hogy a bérház nem dőlt össze, elhatározták, több ilyet szeretnének még végignézni. Innentől kezdve minden reggel felmásztak a lakóparkot körülvevő falra, és onnan nézték a rozoga épületet, de a játékuk nem volt az igazi: hol nem jöttek a szatyrosok, hol nem hullott alá sem angyalszobor az erkélyekről, sem rokokó kagylódísz az ablakok felől. Stabilan tartották a szakállas férfialakok is a bejárat feletti boltívet, ami így persze ugyancsak a helyén maradt, pedig az aranyifjak szívesen végignézték volna, ahogy egyszer porrá lesz az is.

Úgyhogy Sanyika és Lacus úgy döntöttek, hogy a Modik gyerek minden reggel azzal kezdi majd a napot, hogy szépen elsomfordál a bérházhoz és leszedi a szalagkordont, hogy ne tartson vissza senkit a bóklászástól. Jöttek is szépen a hajlongó szatyrosok, akik csak úgy ugráltak el a hulló faragványok elől, mintha a balettben lennének. Egy idő után azonban ez sem volt már elég szórakoztató, úgyhogy Lacus kitalálta, kössenek fogadásokat, hogy mi fog előbb lezuhanni a pocsolyába: az erkélyről egy kövér, pucér kis angyal vagy a boltívet tartó marcona szakállas alak, esetleg az egész erkély vagy a komplett boltív. Ez volt az angyalrulett, aminek a tarifái nagyon egyszerűek voltak: ami a legmagasabbról esett, az fizetett a legjobban. Sokszor halmokban állt a pénz a lakóparkot körülvevő falon, mire egyikük elvitte.

Ha ügyesen csinálják, összeszednek annyit, hogy mire felnőnek, megveszik a bérházat, aztán beépíttetik lakóparkká. Talán még falat is húznak majd köré.