Éliás Tamás a legszebb öltönyét és a leghegyesebb orrú cipőjét vette fel a reggeli értekezletre. Azt akarta, hogy mindenki bámulja meg, amint végigmegy a belváros fölé magasodó üvegpalota irodái között. Persze tudta magáról, hogy nem szép ember, nem is erre szerette volna felhívni a figyelmet. Csak abban akart biztos lenni, hogy mindenki emlékezni fog rá és arra is, amit az értekezleten mond majd. Nem csak ő szólal fel ugyanis: ott lesz az összes részlegvezető, ott lesznek a gyártás és a menedzsment kulcsemberei, ott lesz a teljes kiszolgálószemélyzet, sőt azt rebesgették, még az is előfordulhat, hogy az anyacégtől érkezik valaki.
Minden adott volt hát, hogy eljöjjön Éliás Tamás nagy napja. Az értekezletet ugyanis ő harcolta ki a vezetőségnél: ragaszkodott hozzá, hogy a teljes személyi állománynak előadja az ötletét. Ragaszkodott ahhoz is, hogy minél többen ott legyenek a fejesek közül, annyira bízott az ötletében. Úgy hitte, javaslata nagy sikert arat majd az irodák népénél, akkorát, hogy az a munkakedvükön, a teljesítményükön, és ami e kettőnél is fontosabb, a számokon is meglátszik majd. Utóbbi volt persze a vezetőségnél a kulcsszó – a többi teljesen hidegen hagyta őket.
Az értekezlet némi késéssel vette kezdetét. Sokáig tartott, mire mindenki helyet talált magának, ezért Éliás Tamás kiadta a titkárának, Borzas Kálmánnak, hogy szerezzen székeket a dolgozóknak és még inkább a fejeseknek, akár a föld alól is. Ha kudarcot vall, ugrik az év végi bónusza és lecsippent a szabadnapjaiból is. Szegény Borzas Kálmán kövérkés kis ember volt, egészen leizzadt, mire elintézte, hogy Éliás Tamás közönsége helyet foglalhasson.
A fő szervező végignézett az arcokon, és nem volt éppen boldog a látványtól. Közvetlen beosztottai nevetgélve sutyorogtak, lopva néztek csak rá – egyértelmű volt, hogy a bukását várják. A vezetőség tagjain mímelt érdeklődést látott. Művigyorral a képükön nyújtogatták a nyakukat, bátorítólag bólogattak, de izgága gesztusaikból inkább sugárzott a türelmetlen sürgetés, mint a jó szándékú biztatás. De az irodák népe nézett rá a leglehangolóbban. Ők voltak a legegységesebbek, pedig ők voltak a legtöbben. Mind úgy tekintettek rá, mint az ókorból itt maradt piramisépítő rabszolgák, akik nem tudnak mit kezdeni a váratlanul jött pihenővel, és már szinte várják, hogy visszamehessenek az ostor alá húzni a kőtömböket. Mintha ettől előbb véget érne a műszak és valami jobbat hozna a holnap.
Éliás Tamásnak feltűnt persze mindez, de nem csüggedt. Kezébe vette a mikrofont, és belekezdett mondandójába. Arról beszélt, hogy milyen fontos a mai világban a motiváció. Hogy a munkavállalók érezzék – itt közelebb hajolt az első sorhoz –, hogy munkáltatóik – itt a vezetőség felé eresztett meg egy kósza mosolyt – mennyire támogatják őket elképzeléseik megvalósításában. Elmondta, hogy nagyszerű ugyan, ha mindenki érzi, hogy egy csapat, sőt egy család része, de a legjobb az lenne, ha senki nem érezné magát soha, semmilyen körülmények között szárnyaszegettnek. Éppen ezért a fő szervező bejelentette: a vezetőség mostantól minden támogatást megad azoknak a kollégáknak, akik úgy döntenek, hogy szárnyat növesztenek, és úgy végzik a munkájukat. Leszállhatnak például az irodaház tetején, intézkednek, hogy a székek támlája ne okozzon gondot a „szárnyasoknak”, aki pedig óhajtja, az szárnyalhat szabadon az emeletek között az irodaházban, nem kötelező ezentúl a liftet vagy a lépcsőházat igénybe vennie.
Éliás Tamás bejelentését szórványos taps fogadta. Az ebédszünetben viszont néhányan bevallották egymásnak, hogy amíg beszélt, úgy érezték, mintha kicsit már tollasodott volna is a hátuk. De e vallomás után mindenki sietve hozzátette, hogy „biztos nem így történt, valószínűleg csak bebeszéltem magamnak az egészet”.
