Éliás Tamásnak feltűnt persze mindez, de nem csüggedt. Kezébe vette a mikrofont, és belekezdett mondandójába. Arról beszélt, hogy milyen fontos a mai világban a motiváció. Hogy a munkavállalók érezzék – itt közelebb hajolt az első sorhoz –, hogy munkáltatóik – itt a vezetőség felé eresztett meg egy kósza mosolyt – mennyire támogatják őket elképzeléseik megvalósításában. Elmondta, hogy nagyszerű ugyan, ha mindenki érzi, hogy egy csapat, sőt egy család része, de a legjobb az lenne, ha senki nem érezné magát soha, semmilyen körülmények között szárnyaszegettnek. Éppen ezért a fő szervező bejelentette: a vezetőség mostantól minden támogatást megad azoknak a kollégáknak, akik úgy döntenek, hogy szárnyat növesztenek, és úgy végzik a munkájukat. Leszállhatnak például az irodaház tetején, intézkednek, hogy a székek támlája ne okozzon gondot a „szárnyasoknak”, aki pedig óhajtja, az szárnyalhat szabadon az emeletek között az irodaházban, nem kötelező ezentúl a liftet vagy a lépcsőházat igénybe vennie.
Éliás Tamás bejelentését szórványos taps fogadta. Az ebédszünetben viszont néhányan bevallották egymásnak, hogy amíg beszélt, úgy érezték, mintha kicsit már tollasodott volna is a hátuk. De e vallomás után mindenki sietve hozzátette, hogy „biztos nem így történt, valószínűleg csak bebeszéltem magamnak az egészet”.
