Sztrónyi Attila ügyintézővel szinte senki nem beszélgetett az irodában, éppen ezért nem is nagyon tudtak róla semmit. Még azt sem, hogy pontosan mióta is dolgozik a vállalatnál. Két dolog volt csak köztudott vele kapcsolatban, és ezekkel ugyanúgy tisztában volt a takarító, mint a legfelsőbb vezetés. Az egyik az volt, hogy Sztrónyi Attila a szó átvitt értelmében az iroda vízhordója volt. Nem volt olyan feladat, amit ne lehetett volna rábízni, és sem az elvégzendő munka mennyisége, sem a határidő közelsége nem jelentett neki akadályt. Ő pedig soha nem is panaszkodott emiatt, mindent ugyanazzal a kissé talán erőltetett szabványmosollyal az arcán végzett el. De az észrevehetetlen ügyintéző soha nem követelt fizetésemelést, nem szeretett volna előléptetést sem – legalábbis ő nem célzott rá, a vezetés nem forszírozta, de ez így is volt a legjobb mindenkinek. Céges bulikon sem jelent meg soha, pedig oda legalább meghívták néha, de ilyenkor is mindig csak szabadkozott, és ugyanazzal az erőltetett szabványmosollyal mondta, hogy nem ér rá, dolga van, mint amikor rábíztak egy hatalmas feladatot, teljesíthetetlennek látszó határidővel.
Sztrónyi Attila másik, irodaszerte közismert szokása, vagy inkább hóbortja az volt, hogy minden este – mert nem meglepő módon ő maradt benn mindig a legtovább – lecsapolta és PET-palackokban hazavitte a vizesballon tartalmát. A műanyag üvegeket egy lestrapált, szivárványszínű cekkerbe rakta, és levitte a kollégái által csak tragacsnak csúfolt autójába. Mindezt egy gyakornok vette észre, aki egyszer az irodában felejtette az esernyőjét, és egy nyári zápor miatt visszaszaladt érte. Amikor elmesélte mindezt az iroda többi dolgozójának, nem akartak hinni neki. A nyakkendősök a saját szemükkel akarták látni a nagy vízhordást, úgyhogy lefizették a portán ücsörgő biztonsági őrt, hogy megnézhessék a felvételeket. (Nem volt ez valami jelentős korrupció egyébként, elég volt egy extra habos kávé az őrnek, és már fordította is a megfelelő monitort az irodák népe felé.) Valóban Sztrónyi Attila volt a felvételeken: szép komótos, kimért mozdulatokkal és sokéves rutinnal csapolta a ballonokat. Az is világosan látszott, hogy jelentős gyakorlata van már a cipelésben is. Az egyébként csenevész testalkatú ügyintéző úgy vitte le az üveget, hogy egy csepp izzadság sem jelent meg a homlokán.
Borzasztó kíváncsi lett mindenki: vajon mit kezd Sztrónyi Attila ennyi vízzel? Megkérdezni valahogy nem merték, az nagyon kellemetlen lett volna, úgyhogy beindult a spekuláció. Volt, aki szerint egyszerűen kevés a fizetése, és így spórol. Más tudni vélte, hogy az ügyintéző hol lakik, és ott bizony borzasztó büdös az egyébként barnás színű csapvíz, úgyhogy ő biztos volt benne, hogy az ügyintézőre a felesége parancsolt rá, hogy szerezzen rendes vizet a főzéshez. Egy újabb tipp szerint pedig Sztrónyi Attila meglehetősen jól keres, csak hát ilyen zsugori egy alak ő, még a vízre is sajnálja a pénzt.
Aztán egy szép napon felmondott az ügyintéző. Döntését nem indokolta meg semmivel, de ugyanaz a fura, ebben a helyzetben pedig egyenesen ijesztőnek ható mosoly terült szét az arcán, amit már olyan jól ismertek a kollégái, akik persze megint nem mertek rákérdezni, hogy miért is hagyja őket ott, ki tudja, hány esztendőnyi közös munka után. Sztrónyi Attila még bőven munkaidőben mondott fel, ezért a vizesballonhoz nem nyúlt. Sőt, felé sem nézett.
Az ügyintéző falun vett magának házat, az utolsót a település közigazgatási határa előtt. Sztrónyi Attila itt telepedett le, és önellátásra rendezkedett be. Házát körbeásta, oda öntötte be a ballonos vizet. Egyrészt lett így egy nagyszerű várárka, másrészt szerette nézni a teraszról, ahogy a lemenő nap visszatükröződik az irodában lecsapolt víz tükrén. Sztrónyi Attila soha többé nem gondolt az irodára. Boldog ember volt, mert soha többé nem kellett mosolyognia. Úgyhogy rászokott a fütyörészésre.
