Borzasztó kíváncsi lett mindenki: vajon mit kezd Sztrónyi Attila ennyi vízzel? Megkérdezni valahogy nem merték, az nagyon kellemetlen lett volna, úgyhogy beindult a spekuláció. Volt, aki szerint egyszerűen kevés a fizetése, és így spórol. Más tudni vélte, hogy az ügyintéző hol lakik, és ott bizony borzasztó büdös az egyébként barnás színű csapvíz, úgyhogy ő biztos volt benne, hogy az ügyintézőre a felesége parancsolt rá, hogy szerezzen rendes vizet a főzéshez. Egy újabb tipp szerint pedig Sztrónyi Attila meglehetősen jól keres, csak hát ilyen zsugori egy alak ő, még a vízre is sajnálja a pénzt.
Aztán egy szép napon felmondott az ügyintéző. Döntését nem indokolta meg semmivel, de ugyanaz a fura, ebben a helyzetben pedig egyenesen ijesztőnek ható mosoly terült szét az arcán, amit már olyan jól ismertek a kollégái, akik persze megint nem mertek rákérdezni, hogy miért is hagyja őket ott, ki tudja, hány esztendőnyi közös munka után. Sztrónyi Attila még bőven munkaidőben mondott fel, ezért a vizesballonhoz nem nyúlt. Sőt, felé sem nézett.
Az ügyintéző falun vett magának házat, az utolsót a település közigazgatási határa előtt. Sztrónyi Attila itt telepedett le, és önellátásra rendezkedett be. Házát körbeásta, oda öntötte be a ballonos vizet. Egyrészt lett így egy nagyszerű várárka, másrészt szerette nézni a teraszról, ahogy a lemenő nap visszatükröződik az irodában lecsapolt víz tükrén. Sztrónyi Attila soha többé nem gondolt az irodára. Boldog ember volt, mert soha többé nem kellett mosolyognia. Úgyhogy rászokott a fütyörészésre.
