Civa Pista abban különbözött a többi melóstól, hogy ő nemcsak szeretett fütyörészni és énekelni, hanem tudott is. Egyébként neki is, ahogy a többieknek is, eszeveszett tempóban kellett hajtania az építkezésen, hogy végre elkészüljön a város sokadik irodaháza az egyik foghíjtelken. Ő is, ahogy a többiek is, egy konténerben lakott a város szélén, ahonnan busszal hozták be minden reggel, hogy robotoljon egészen addig, amíg le nem megy a nap. Ő is, ahogy a többiek is, a rövid ebédszünetben az otthonról hozott szalonnáját dicsérte és ette, míg a közeli közértben vásárolt fehér kenyeret szidta. És ette. Ő is, ahogy többiek is, ráfütyült a csinos nőkre – már ha egyáltalán kiláttak az utcára, és nem az alapként kitúrt gödör alján bukdácsoltak a vasbeton hálóban.
Merthogy a legtöbb időt itt töltötte Civa Pista és brigádja, de ezt egyáltalán nem bánták. Civa Pista ugyanis olyan szépen énekelt, hogy örömmel hallgatta mindenki. Nem kérdezték soha, hol tanulta a dalokat, hogy tud ennyi szöveget megjegyezni, és hogy csinálja azt, hogy egyetlen hamis hangot sem hallat, miközben a vasbeton elemeket olyan kérlelhetetlen magabiztossággal fekteti le, mintha csak az örökkévalóságnak dolgozna. Egy dolog miatt viszont folyton nyaggatták: hogy lehet az, hogy ő csak odalent énekel, a gödör alján? Odafent miért nem fakad dalra? Civa Pista erre mindig csak megrántotta a vállát. Ha fent érdeklődtek, elmosolyodott, ha pedig lent, akkor egyszerűen csak énekelt tovább.
És hát olyan szépen eregette a dallamokat a mélyben, a föléjük magasodó agyagfalak között, hogy más brigádokból is átjelentkeztek mellé olyanok, akiknek egyébként sokkal kényelmesebb és jövedelmezőbb állásuk volt odafent. Lekéredzkedtek a gödör aljára, ahol aztán mindenféle alibimunkát végeztek, csak hogy hallhassák, ahogy Civa Pista kiereszti a hangját. Aztán amikor úgy tűnt, hogy már a leglehetetlenebb kamufeladatra is túljelentkezés van, akkor jöttek azok, akiknek állítólag a munkavállalók biztonságát és a beruházás kivitelezésének gördülékenységét kellett felügyelniük. Még az is felmerült, hogy létesítenek ott egy pihenőhelyiséget, és daru segítségével juttatnak le valahogy a mélybe egy konténert, hogy azok is hallhassák Civa Pistát énekelni, akiknek éppen nincs odalent semmi dolguk.
A vezetőség mindezt elnézte és tűrte, mivel úgyis minden gépesítve volt már, melósokat szinte csak megszokásból alkalmaztak. Egyébként az igazgatóság, a tulajdonosi kör, vagy ahogy a melósok hívták őket, a „fejesek” is szerették hallgatni Civa Pistát. Annyira, hogy nemegyszer előfordult: ők is falból szálltak le a gödör aljára, hogy szemrevételezzenek és észrevételezzenek valamit. Erre mindig olyankor került sor, amikor felszűrődött a mélyből Civa Pista csengő hangja, amit ők is annyira szépnek találtak, hogy nem törődtek vele, milyen foltot hagy majd a sárgás, nedves agyag a bordó velúrcipőjükön és a bugyikék pantallójukon, hanem már trappoltak is befelé a teherliftbe. Ilyenkor úgy összehúzták magukat, hogy még néhány cementeszsákot is be lehetett melléjük pakolni. Hiába, a hatékonyság és a beruházás kivitelezésének gördülékenysége mindent felülír, még az egyéni kényelmi szempontokat is.
Mire a fejesek megértették, sőt talán még el is fogadták volna, hogy aki valódi szépségre vágyik, annak irány a mély, egyiküknek támadt egy remek ötlete. Civa Pista kapjon egy mikrofont, így aztán fent is lehet majd hallani a csodálatos hangját. Le is vitte hozzá a teherlift, a hangfalakkal együtt, ám mikor az aranyhangú melós rákezdett a nótára, a brutális hangerőtől leomlottak a gödör agyagfalai. Maguk alá temettek mindent és mindenkit, a vasbeton elemeket és a munkásokat is. A beruházás ezzel meghiúsult, az építési terület helyén ma is közönséges foghíjtelek áll. Egyszer biztos épül rá valami, ha valaki lát benne fantáziát.
