A vezetőség mindezt elnézte és tűrte, mivel úgyis minden gépesítve volt már, melósokat szinte csak megszokásból alkalmaztak. Egyébként az igazgatóság, a tulajdonosi kör, vagy ahogy a melósok hívták őket, a „fejesek” is szerették hallgatni Civa Pistát. Annyira, hogy nemegyszer előfordult: ők is falból szálltak le a gödör aljára, hogy szemrevételezzenek és észrevételezzenek valamit. Erre mindig olyankor került sor, amikor felszűrődött a mélyből Civa Pista csengő hangja, amit ők is annyira szépnek találtak, hogy nem törődtek vele, milyen foltot hagy majd a sárgás, nedves agyag a bordó velúrcipőjükön és a bugyikék pantallójukon, hanem már trappoltak is befelé a teherliftbe. Ilyenkor úgy összehúzták magukat, hogy még néhány cementeszsákot is be lehetett melléjük pakolni. Hiába, a hatékonyság és a beruházás kivitelezésének gördülékenysége mindent felülír, még az egyéni kényelmi szempontokat is.
Mire a fejesek megértették, sőt talán még el is fogadták volna, hogy aki valódi szépségre vágyik, annak irány a mély, egyiküknek támadt egy remek ötlete. Civa Pista kapjon egy mikrofont, így aztán fent is lehet majd hallani a csodálatos hangját. Le is vitte hozzá a teherlift, a hangfalakkal együtt, ám mikor az aranyhangú melós rákezdett a nótára, a brutális hangerőtől leomlottak a gödör agyagfalai. Maguk alá temettek mindent és mindenkit, a vasbeton elemeket és a munkásokat is. A beruházás ezzel meghiúsult, az építési terület helyén ma is közönséges foghíjtelek áll. Egyszer biztos épül rá valami, ha valaki lát benne fantáziát.
