Pontosan soha nem lehet meghatározni, hogy Orcsik Mihálynak mikor kell elkezdenie dolgozni, amivel semmi baj nincs, hiszen pontosan a munkaköre sincs meghatározva. Az is bizonytalan, hogy pontosan melyik hatóság vagy hivatal alkalmazza. Néha a rendőrök, néha a katonák, néha magára hagyott falvak, néha feltörekvő városok, néha pedig maga a vízügy emberei kérik a segítségét. Orcsik Mihály fellépése általában finoman szólva is határozott, úgyhogy sokan félnek tőle, mások pedig beképzelt alaknak tartják. Fenn hordja az orrát, szokták rá mondani. Másoknak viszont imponál, hogy egyszer csak megjelenik a semmiből egy ember, aki úgy oldja meg a problémájukat, hogy még a kezét sem veszi ki a zsebéből, csak odavakkant nekik néhány szót. Aztán ha ezzel megvolt, akkor úgy tűnik el, ahogy jött. Gyorsan és minden csinnadratta nélkül.
Úgyhogy ha tavasszal olvadni kezd, Orcsik Mihály csak lesétál elegáns belvárosi lakásából, beül az érte küldött hivatali autóba, és már megy is. Általában akkor kérik a segítségét, amikor már nagyon nagy a baj. Akkor, amikor már homokzsákokat hordanak a gátakra az ár ellen. Amikor már mindenki fáradt és kimerült, amikor már abból is veszekedés van, ha túl sok homok kerül a zsákba, vagy ha túl kevés. Amikor már senki nem tudja, hogy hány zsákot is kellene még megtölteni. Mert hát látják a felhőket, hallják a villámlást, érzik az esőszagot, vagyis tudják, hogy hamarosan esni fog.
De elég lesz-e a vízhez az eddig felépült nyúlgát? Kell-e még újabb zsákokat tölteni? Vagy épp ellenkezőleg: nem kell esetleg máshova átcsoportosítani néhányat, ahol mondjuk gyengébb a védmű? A meteorológusok annyit tévedtek már, Orcsik Mihály viszont még állítólag soha, ő pontosan megállapítja az esőszag erősségéből, hogy mennyi csapadék fog hullani. Ha pedig ezt tudja, akkor arra a kérdésre is tud felelni, hogy hány homokzsákra van szüksége az árvíz ellen védekezőknek, hiszen annyi áradást látott már. Egy ideje mindig ugyanaz történt: kilépett a szolgálati autóból, végigsétált a gáton, a felhőket meg se nézte, a mennydörgésre oda sem figyelt, csak jó mélyet szippantott a levegőből, és cérnavékony hangján, mintha szégyellne valamit, odavakkantotta az illetékeseknek, hány zsákot kell még megtölteniük. Egy szóval sem mondott többet, de nem is kellett. Orcsik Mihályt sosem csapta be a szimata, úgyhogy ő sem csapta be soha azokat, akik a segítségét kérték.
Legutóbb azonban történt valami, ami azelőtt soha nem fordult elő Orcsik Mihállyal: az esőszag mellett megérezte valami másnak is a szagát. Pontosabban az illatát. Gulyáslevest főztek ugyanis az árvízi munkásoknak. Bográcsban méghozzá, aminek Orcsik Mihály nem tudott ellenállni soha. Sokféleképpen próbálta leplezni hirtelen támadt éhségéből fakadó zavarodottságát, de nem ment neki. Hiába, nem volt ő szent, csak egy gyarló ember, amilyenek a munkások vagy a védekezést levezénylő hivatalnokok is, csak hát azoknak nem volt semmiféle rendkívüli képességük. Olyan legalábbis biztos nem, mint Orcsik Mihálynak, akit teljes csendben néztek a gátra vezényeltek. Azt hitték, koncentrál, pedig csak azért csukta be a szemét, mert annyira finomnak találta a gulyás illatát. Marhából készült, ahogy kell, gondolta magában, és alig várta, hogy a bogrács mellé invitálják. Ez persze meg is történt, miután Orcsik Mihály sebtiben benyögött egy számot arról, hány homokzsákot kell még megtölteni a közelgő éjszakai eső miatt. Tippelt csak, fogalma sem volt arról, mit mond, de bízott benne, hogy szerencséje lesz, és életében először nem rohant el az árvíz mellől, hanem helyet foglalt a megfáradt önkéntesek mellett, és jóízűt falatozott velük. Kétszer is kért a gulyáslevesből.
Éjszaka hatalmas eső esett. A gát nem bírta a víz tömegét, és bedőlt, úgyhogy elöntötte a falut az ár. Menekülnie kellett mindenkinek. De Orcsik Mihály ekkor már otthon aludt. Pontosabban csak próbált aludni, mert a gulyásleves megfeküdte picit a gyomrát szegénynek.
