Legutóbb azonban történt valami, ami azelőtt soha nem fordult elő Orcsik Mihállyal: az esőszag mellett megérezte valami másnak is a szagát. Pontosabban az illatát. Gulyáslevest főztek ugyanis az árvízi munkásoknak. Bográcsban méghozzá, aminek Orcsik Mihály nem tudott ellenállni soha. Sokféleképpen próbálta leplezni hirtelen támadt éhségéből fakadó zavarodottságát, de nem ment neki. Hiába, nem volt ő szent, csak egy gyarló ember, amilyenek a munkások vagy a védekezést levezénylő hivatalnokok is, csak hát azoknak nem volt semmiféle rendkívüli képességük. Olyan legalábbis biztos nem, mint Orcsik Mihálynak, akit teljes csendben néztek a gátra vezényeltek. Azt hitték, koncentrál, pedig csak azért csukta be a szemét, mert annyira finomnak találta a gulyás illatát. Marhából készült, ahogy kell, gondolta magában, és alig várta, hogy a bogrács mellé invitálják. Ez persze meg is történt, miután Orcsik Mihály sebtiben benyögött egy számot arról, hány homokzsákot kell még megtölteni a közelgő éjszakai eső miatt. Tippelt csak, fogalma sem volt arról, mit mond, de bízott benne, hogy szerencséje lesz, és életében először nem rohant el az árvíz mellől, hanem helyet foglalt a megfáradt önkéntesek mellett, és jóízűt falatozott velük. Kétszer is kért a gulyáslevesből.
Éjszaka hatalmas eső esett. A gát nem bírta a víz tömegét, és bedőlt, úgyhogy elöntötte a falut az ár. Menekülnie kellett mindenkinek. De Orcsik Mihály ekkor már otthon aludt. Pontosabban csak próbált aludni, mert a gulyásleves megfeküdte picit a gyomrát szegénynek.
