A völgyben fekvő faluban már megszokták, hogy ha jön a tavasz, akkor hozza magával a belvizet is. A kertekben és a földeken hatalmas pocsolyák keletkeznek, amivel senkinek sem volt komolyabb gondja, mert hosszú évek óta úgyse termeltek már itt semmit. Éppen ezért inkább megszokásból és esztétikai okokból szoktak homokot teríteni a belvízben ázó területetekre, mintsem valódi védekezésként. És persze Polcsi József polgármester is tudta, hogy ilyenkor növelheti kicsit a népszerűségét.
A faluban megszokták azt is, hogy ha jön a belvíz, akkor „a Polcsi Józsi” nem a sötétített ablakú luxusautójával, hanem az apjától megörökölt kiszuperált, utánfutós traktorral közlekedik. Ilyenkor nem a méretre szabott csíkos öltönyét, hanem a disznóvágáskor viselt, vérfoltos anorákját hordja. Évek óta minden olyan házhoz elment, ahol tudta, hogy problémát okoz a belvíz, és személyes jelenlétével is demonstrálta, mennyire szívén viseli a falubeliek sorsát. Persze az sem volt mellékes számára, hogy az unokaöccsének volt a közelben egy homokbányája, ahonnan nagyon jó áron tudott vásárolni.
Míg a közmunkások lapátolták a kiszuperált traktor utánfutójáról a homokot, ahová Polcsi Józsi mutatta, a falu vezetője elbeszélgetett szavazóival, és megígért nekik mindent, amit csak kértek. Nagy beszélgetések voltak ezek, nagy álmokról, nagy tervekkel. Kanyarok váltottak irányt, földutak betonozódtak le, adósságok váltak semmissé, évtizedes telekviták végére került pont. Úgyhogy mindig meg is választották – hiába, mi mindenre nem jó a belvíz. Úgyhogy Polcsi Józsi valahol a lelke mélyén nagyon szerette a faluját sújtó belvizet.
De tavaly valami közbejött: unokaöccse átalakította a bányáját motokrosszpályává, úgyhogy az ottani homok sorsa megpecsételődött. Ráadásul nem szólt előre nagybátyjának, így Polcsi Józsi komoly gondba került. Itt a víz, áznak a kertek, telnek a pincék, de ami ennél is nagyobb gond: jönnek a választások. Úgyhogy a polgármester elhatározta, hogy homokot szerez, akár a föld alól is. A bányából lett motokrosszpályán versenyt rendeztek a hétvégén, a gátat nem bonthatta meg, a sínek alatti töltéshez szintén nem nyúlhatott hozzá, és a falu közepén álló dombot sem hordathatta el, elvégre ott állt rajta a templom. Végső elkeseredésében úgy határozott, hogy a régi temetőből vitet homokot a házakhoz. Polcsi Józsi úgy volt vele, hogy ott is vannak dombok, még ha kicsik is. Meg aztán az is eszébe jutott, hogy oda, az elgazosodott sírok közé úgysem megy ki senki évek óta. Ebben is hasonlítanak a faluvégi mezőkhöz, földekhez.
Úgyhogy jöttek a markolók, jött ő is a disznóvágáskor hordott, vérfoltos anorákjában, felszállt az apjától megörökölt traktorra, és miután megszerezte a régi temető homokját, elindult. Boldog volt, és kicsit vidám is. Az sem szegte kedvét, amikor rögtön az első háznál egy lábszárcsonttal koccant össze az egyik közmunkás lapátja. A háziak szerencsére nem hallották meg, ezért Polcsi Józsi csak intett a melósnak, hogy dobja félre valahová a csontot, ne is foglalkozzon vele. Csak lapátoljon szép komótosan tovább. De a következő pocsolyáknál újabb és újabb csontok kerültek elő. Némelyiket a háziak is észrevették, méltatlankodtak is miattuk, de a polgármester extra tervekkel, ígéretekkel állt elő. Mire koponyákat és fogakat is lapátoltak a belvízbe a régi temető homokjából, addigra már halk sutyorgás járta be a falut.
Hogy a sutyorgás ne erősödjön üvöltéssé, Polcsi József polgármester megint végigjárta a házakat, hogy elmondja mindenkinek, nem kell aggódni a csontok miatt, nem lesz semmi baj. Sokan válaszoltak is neki, de hogy mit is mondtak a falubeliek, azt a polgármester nem értette. Ő már nem hallott mást soha többé, csak lábszárcsontok és koponyák koccanását.
