Úgyhogy jöttek a markolók, jött ő is a disznóvágáskor hordott, vérfoltos anorákjában, felszállt az apjától megörökölt traktorra, és miután megszerezte a régi temető homokját, elindult. Boldog volt, és kicsit vidám is. Az sem szegte kedvét, amikor rögtön az első háznál egy lábszárcsonttal koccant össze az egyik közmunkás lapátja. A háziak szerencsére nem hallották meg, ezért Polcsi Józsi csak intett a melósnak, hogy dobja félre valahová a csontot, ne is foglalkozzon vele. Csak lapátoljon szép komótosan tovább. De a következő pocsolyáknál újabb és újabb csontok kerültek elő. Némelyiket a háziak is észrevették, méltatlankodtak is miattuk, de a polgármester extra tervekkel, ígéretekkel állt elő. Mire koponyákat és fogakat is lapátoltak a belvízbe a régi temető homokjából, addigra már halk sutyorgás járta be a falut.
Hogy a sutyorgás ne erősödjön üvöltéssé, Polcsi József polgármester megint végigjárta a házakat, hogy elmondja mindenkinek, nem kell aggódni a csontok miatt, nem lesz semmi baj. Sokan válaszoltak is neki, de hogy mit is mondtak a falubeliek, azt a polgármester nem értette. Ő már nem hallott mást soha többé, csak lábszárcsontok és koponyák koccanását.
