Furcsa helyen jártam a minap. Olyan faluban, ahol a villanyoszlopokra és hirdetőtáblákra ragasztott és az út menti fákra rajzszögezett cetliken nem eladót kerestek a közeli közértbe, nem is csapost a távoli kocsmába, de még csak nem is betanított munkást egy messzi városba. Elveszett állatokat kerestek gazdáik: kutyákat – házőrzőket és ölebeket egyaránt –, macskákat, papagájokat, hörcsögöket, tengerimalacokat. Az egyik kedvencért komoly összeget ajánlott a gazdája, a másikért csak szerény jutalom járt a megtalálónak. Úgyhogy ezen a furcsa helyen úgy tűnt, hogy vagy saját állataikat keresték az emberek, vagy a pénzre pályázva tettek tűvé mindent. És ahogy Amerika aranytól gazdag partjai is mágnesként vonzották a szerencselovagokat és kincsvadászokat, úgy ez a falu is mindig hemzsegett a megtalálóknak járó díjra pályázó, lézengő ritterektől.
De a településen – neve most nem fontos – egész évben ez megy: állatokat keres az egész falu. A január eleve azzal indul, hogy a szilveszteri mulatozásból felkászálódók nekiállnak a keresésnek, hiszen itt is sokan búcsúztatják az óesztendőt petárdákkal: a nagy zajtól pedig világgá szalad minden négylábú. Augusztus 20-a, a tűzijáték után természetesen megint csak ugyanez a program. Az év többi napján pedig az jelent nagy kihívást, hogy a polgármester, az alpolgármester, a jegyző és a helyi nagygazda, vagy ahogy a falubeliek hívják, a földesúr sem tudja máshogy elképzelni a mulatozást, mint nagy robbanásokkal és fényhatásokkal kísért csinnadrattával. Legyen bár születés- és névnap, esküvő, keresztelő, szabadulóbuli – épp csak a temetés kivétel ez alól –, már a délelőtti óráktól durranástól hangos felvég és alvég egyaránt.
Így pedig az a furcsa helyzet áll elő, hogy soha nem sikerül megtalálni egyetlen kedvencet sem, sőt egy idő után épp az lett itt az emberek érzése, mintha az összes tűzijáték, durrogtatás és petárdázás arra menne ki, hogy amíg mindenki az égre mereszti tekintetét, bámulni a színes, robbanó csillagformákat, addig újabb és újabb állatoknak veszhessen nyoma. És ez nem tegnap kezdődött, de nem is tegnapelőtt, csak hát erre a régi öregeken kívül nem emlékszik már senki. Arra sem, hogy a falu téeszének utolsó elnöke és párttitkára a szövetkezet utolsó napjaiban miért gondolta úgy, hogy egyszerre tartják meg születésnapjukat, hiszen világéletükben utálták egymást. De amíg nappali világosságot varázsoltak az éjszaka közepén néhány pezsgőspalackból fellőtt petárdával, és a mulatságra meghívott falubeliek az ámulattól és a szálló füsttől dörzsölgették a szemüket, addig eltűnt a termelőszövetkezet ötszáz marhája, ezer juha és hétszáz kecskéje. Persze ezt nem plakátolta ki senki sehová, mert mindenki látta, hogy hova tűntek el: a jószágok egyik fele az elnök tanyáján kötött ki, a másik a párttitkár által négy forintért privatizált majorban, ahol fegyveres őrök vigyáznak rájuk. Beszélik azt is, hogy mikor ezt az üzletet megkötötték, a két legszebb borjút levágatták maguknak, és egy ültő helyükben be is falták őket nagy kacagások közepette. Csak a csontok maradtak utánuk.
Ez persze hihetetlenül hangzik, mert hát a régi öregek már megszokták, hogy akármit mondanak, úgyse hisz nekik már senki, akárhogy esküdöznek közben égre-földre, úgyhogy hozzáköltenek a történeteikhez ezt-azt. Legyintve szokták csak megjegyezni, tényleg szinte maguknak, hogy ezeket az állatokat, a termelőszövetkezet ötszáz marháját, ezer juhát és hétszáz kecskéjét persze soha nem keresi senki, sőt igazából beszélni se nagyon szabad róluk a faluban. Ha pedig rákérdezünk az öregeknél, hogy a téesszel mi lett, mindegyikük arca felderül: pár évig ott állt magában, aztán megvette a volt párttitkár, és átalakította a megye legnagyobb tűzijátékgyárává. Csak ki ne gyulladjon egyszer, mert akkor aztán tényleg világgá szalad innen mindenki.
