A Kalányoséknak meg a többi közmunkásnak azt is megmondták, hogy igyekezzenek, mert lehet, hogy a küldöttség előbb érkezik, úgyhogy lekésőbb fél tízre az utolsó közmunkásnak is el kell tűnnie. Fel is szívódtak, aztán mire ideért az öltönyös, jöhettek is vissza. Ugyanis amint nagy svunggal bekanyarodott a fekete luxusautó, majdnem kiesett a kereke, mert belehajtott abba a kátyúba, ami miatt már a nagyapám is átkozódott, pedig ő még lovas kocsival hajtott mindig bele. Mindegy, jöttek vissza a Kalányos szülei, meg az összes többi közmunkás, hogy telehordják a kátyút valami építési törmelékkel, hogy legalább hazafele suhanni tudjon az öltönyös.
Aki amúgy valami államtitkár volt, vagy mi. Politikus, az biztos. Beszédet is mondott az ünnepségen, Sarlós tanárnő pisszegett is alatta rendesen, jobban, mint a Himnusz előtt, de hát mit tudtunk volna csinálni, ha egyszer olyan dögunalmas volt. Mármint a beszéd. Valami pályázatról hadovált, hogy kétmillió volt az emlékmű felújítása. Na, akkor drága volt a gazolás meg a puccos gránát, gondoltam magamban. Meg azt is felolvasta az államtitkár a papírról, hogy ma olyan időket élünk, hogy a hősökre emlékezni önmagában is nagy hősiesség. A kis Kalányos itt félhangosan benyögte, hogy hát akkor az ő szülei nemhogy hősök, de félistenek, mert ők nemcsak emlékeztek, hanem gazoltak, úgyhogy jöhet a kétmillió fele.
Szegény Sarlós tanárnő. Vöröslött a feje, úgy ordított.
