A nagy, hősi gazolás

„Drága volt a gazolás meg a puccos gránát, gondoltam magamban.”

Tegnap valami ünnepség volt, úgyhogy ki kellett vonulni mindenkinek a főtérre. Kötelező volt a fehér ing, bár Sarlós tanárnő, az osztályfőnökünk azt mondta, hogy elég, ha felveszünk egy szép pulóvert vagy pólót. Ettől még a Farkas testvérek ugyanabban a melegítőben és atlétában jöttek, amiben mindig is szoktak, vállukat rángatva mondták, hogy „tanárnő, hát nincsen másik, ez van, és kész”. Úgyhogy Sarlós tanárnő idegesen a hátsó sorba rángatta Farkasékat, akik aztán haza is szöktek az ünnepségről. Persze lesz még egy igazolatlanjuk, de ez őket aligha zavarja. Mindegy. Dögunalom volt az egész, úgyhogy cseteltem inkább. Mondjuk annyi jó volt benne, hogy emiatt elmaradt a matekdoga. De csak ennyi.

Az egészet amúgy azért rendezték, mert felújították a főtéren a szobrot. Az első világháborúsat. Meg egy kicsit át is alakították, állítólag valami puccosabb kőből faragták a gránátot a katonaszobor kezébe. Jött valami öltönyös is, azt mondta, hogy ez nagy dolog. Hát, én nem nagyon láttam, mi változott ezen az egészen. Továbbra is csak egy fura alakot látok, meg egy nagy talapzatot, amin állítólag nevek vannak, amiket nem tudok elolvasni, olyan kopottak. Mondjuk a kis Kalányos mesélte, hogy a szüleit, akik amúgy közmunkások, kora reggel kivezényelték ide gazolni. Állítólag megmondták nekik, hogy iparkodjanak, mert parádésan kell kinéznie az emlékműnek. Úgyhogy a szobor mögötti réten legallyazták a bokrokat. De ha a kis Kalányos nem mondja, akkor fel se tűnik.

Különben is, kit érdekel a világháború? Még nem tanultuk, de ha eljutunk odáig, akkor a Sarlós tanárnő azt fogja mondani, hogy „azért fontos ezt tudnotok, mert ez az általános műveltség része”. Mindig ezt mondja, ha már nem tud semmit mondani.

Amúgy az ágakat a közmunkások a jegyzőhöz vitték a falu pályázaton nyert kisbuszával. Gyújtósnak kell neki majd télre, a kandallóba. De ebben mondjuk semmi új nincs, mindig ott parkol a kisbusz a jegyzőnél vagy a polgármesternél. Ha meg mi megyünk kirándulni, akkor bérelnünk kell az egyik képviselő cégétől egy sokkal nagyobb járgányt, pedig beférne az egész osztály a falubuszba is. Nem vagyunk valami sokan, na. Öten Pesten, heten Ausztriában, nyolcan a Dunántúlon vannak már. Hárman meg egyszerűen csak otthagyták a sulit, pedig látom őket a határban mindennap. Ott tántorognak, nem tudom, mi van velük. Mondjuk nem is érdekelnek.

A Kalányoséknak meg a többi közmunkásnak azt is megmondták, hogy igyekezzenek, mert lehet, hogy a küldöttség előbb érkezik, úgyhogy lekésőbb fél tízre az utolsó közmunkásnak is el kell tűnnie. Fel is szívódtak, aztán mire ideért az öltönyös, jöhettek is vissza. Ugyanis amint nagy svunggal bekanyarodott a fekete luxusautó, majdnem kiesett a kereke, mert belehajtott abba a kátyúba, ami miatt már a nagyapám is átkozódott, pedig ő még lovas kocsival hajtott mindig bele. Mindegy, jöttek vissza a Kalányos szülei, meg az összes többi közmunkás, hogy telehordják a kátyút valami építési törmelékkel, hogy legalább hazafele suhanni tudjon az öltönyös.

Aki amúgy valami államtitkár volt, vagy mi. Politikus, az biztos. Beszédet is mondott az ünnepségen, Sarlós tanárnő pisszegett is alatta rendesen, jobban, mint a Himnusz előtt, de hát mit tudtunk volna csinálni, ha egyszer olyan dögunalmas volt. Mármint a beszéd. Valami pályázatról hadovált, hogy kétmillió volt az emlékmű felújítása. Na, akkor drága volt a gazolás meg a puccos gránát, gondoltam magamban. Meg azt is felolvasta az államtitkár a papírról, hogy ma olyan időket élünk, hogy a hősökre emlékezni önmagában is nagy hősiesség. A kis Kalányos itt félhangosan benyögte, hogy hát akkor az ő szülei nemhogy hősök, de félistenek, mert ők nemcsak emlékeztek, hanem gazoltak, úgyhogy jöhet a kétmillió fele.

Szegény Sarlós tanárnő. Vöröslött a feje, úgy ordított.